Az árulás súlya

Egy csók az arcon,

Egy megígért pillantás,

Egy apró jel a földön,

Egy elnyomott sóhajtás.

Egy szó a fellegből,

Mi méregként hull alá,

Egy csepp a tengerből,

Lesz gátat törő hullám.

Mondani nagy dolgokat,

Beszélni szépet és jót,

Fogadni, esküdni, ígérni,

Szembe nézve, mi nem való.

És tenni…egészen mást,

Ami az ígérethez nem méltó,

Tenni, valami egészen mást,

Mint amiről a fogadalom szólt.

És cselekedni…másképp,

Mint amire megesküdt a száj,

Rútul megszegni a szót,

Hátulról nyerni a csatát.

S mi ez, ha nem árulás?

Becsapni azt, ki hitt neked,

S bízott benned még akkor is,

Ha ettől óvva intettek.

Hazudni álnokul és hűtlen,

Csalárdul és szégyentelen,

Múltat tapodva, jövőt ölve,

Él ma, kiben árulás leledz.

S nem tiszteli embertársát,

Csak megy előre lélektelen,

Nem tiszteli önmagát már,

Hisz eladta lelkét érdemtelen.

Mennyit ér ma Júdás csókja?

Mennyit a harminc ezüst pénz?

Mennyit fizet csalárdság bére?

És mit kínál a kérkedés?

Mit remél kinek a szavát

Nem követik tettek rég?

S mit vár el a holnaptól az,

Kiből kiveszett a tisztesség?

Egy csók az arcon,

Mi méregként hull alá,

Egy szó az ajkon,

Mi gátakat tör át,

Csak csepp a tengerbe,

De mélyre húz alá,

Nem számít miért e tett,

Átokkal sújt az árulás.

Vannak s vagyunk Ki eladja 30 ezüstért, mihez addig hű volt, Vagy hűtlen volt addig is, csak a látszat csalt meg álnok módon, hogy kapzsiság vagy fösvénység, önzés vagy félelem lett az úr, a csodálat vagy hírnév éppen mi lelkekben háborút dúl?

Csak szeretni…azt olyan nehéz, Megérteni másokat, és elfogadni, ha másként látja is - mint sokan - a dolgokat. De megéri. Hidd el! Akkor is fáj, ha reménytelen, ha megannyi gyűlölet között haláltusát vív a szeretet. Megbocsátani akkor is, ha „Feszítsd meg”-et kiált a tömeg, s az adja „vérét” egy jobbért, kire szitkot ártatlanul ejtenek. Hallgatni végig, míg a nép Barabást kíván, s bűnös helyett végül, bűntelené lesz a vád. Bátornak lenni lobogó szégyen tüze mellett, s nem tagadni meg, ha ismerted Őt, mert legyen egy szolga vagy király, a hűség mindig nagy erő. Nem félni szólni akkor sem, ha beszéded árul el, mert kiállni egy jó ügyért nemes tett, akkor is, ha a többség más irányba megy. És ott maradni…várni…a kereszt alatt, ha sötét közönybe borul a nap, ha megrendül a föld és hasad a kárpit, kiállni próbák terhe alatt. Ha lelket marcangolva sikolt a bánat, s a szemekre halotti lepel zuhan, ha nem is tudja a világ, mi mondjuk el, az az ember…ott fenn…az Isten Fia.

Mert vannak ma is árulók és Júdások, kik hallgatnak, ha szólni kellene, s megnyitják ajkukat suttogva, lesben, mikor a szavaknak nincs helye. Mert vannak ma is lázadók és Péterek, kik fennhangon hirdetik hűségüket, de elkullognak gyáván onnan, hol maradni kellene. És vagyunk mi, kik ezen világban élünk, hol az idők s napok gonoszak, tisztátalan lett az érték és az erkölcs súlytalan, az igazságnak helye nincsen, a hamisság mossa kezeit, s hogy menjenek a látszat után, fehérre festik bűneik. Az ártatlan lesz skarlátpiros, megvetve már a józanész, hinni, remélni és szeretni, manapság már oly nehéz. …és jót tenni, érdek nélkül… hogy a másikra essen a választás, félreállni az útból úgy, hogy az ne legyen megalkuvás. Lemondani a Júdás pénzről, elkerülve a halált, mert mit ér a külső csíny és báj, ha belül a lélek vallhat kárt? S ha marcangol a bűntudat, a vádlás kemény uzsorás, elvisz mindent, mi fontos volt, csak üres szív marad és sivár. De vagyunk még ma is, kik maradunk, ott, a kereszt tövében és engedjük, hogy mosson meg, a megváltás egészen. És lehetünk még Péterek, a kősziklák és halászok, fellángolva fogadkozók, és hű tanítványok, S ha a Mester kérdi, ott, a parton, tőled, s tőlem:” Szeretsz-e mondd?” Megtört szívvel, elmondhassuk: „Uram, tudod, hogy szeretlek. Téged nagyon. Ismered a szívemet és minden gondolatom, ismered múltam, jelenem és mindent, ami vagyok. Nem vágyom másra, csak egyre Uram, hogy Veled járjak bűntelen és tisztán, Nem maradt bennem semmi lázadás, Szeretlek Uram, szentül, igazán!”

Árulás helyett

Ki mosollyal, ki csókot vetve, ki kézfogással búcsút intve, szép szavakkal szirmot hintve, vagy szablyával és megdühödve, fogadkozva, esküdözve, alattomban csendben ülve, gyűlöletből így szeretve, kedvességtől vezérelve, tévedésből kibeszélve, szívet- lelket megsebezve véletlen vagy szántszándékkal, az árulásnál nincsen rosszabb.

Ki megtette már egyszer veled, vajon ilyet újra nem tesz? Kakas hangja hányszor hallott? Tagadás is akkor hangzott. Barát, testvér mondd mennyit ért Mikor a rettegés lelket ért? Bátorság és hitvállalás kínhalában is megnyugvás. Annyi szép szó, annyi áldás, irgalom és megbocsátás, hit és csodák merre voltak, mikor a vádlás tüze lobbant?

Keserű a bor kehelyben, nedű méreggel keverve, halálos csepp így kecsegtet, kapzsi vágytól zúg az elme. Kinek mennyi az értéke, harminc ezüst, vagy annyi se? S míg a világ várt remegve, haláltusát vívott lelke, vércsepp hullott hideg kőre, míg az árulás tervét szőtte, de álnokság helyett így lehet, a becsület ára a szeretet!

Nagycsütörtök

Mint kúszó inda, Mi megfojt gyenge ágat Néma árulás

S a mérgezett nyíl,

Mely szíveden átsüvít Áruló barát

Haldokló lélek Hörgő esedezése

Izzó csalódás

Fagyott avaron Vonagló tűzlovagok Kínzó fájdalom

Hordozott kereszt, Képmutató szeretet Gonosz emberek

Töviskoszorú,

Húsba vájó ostorcsapás Megbúvó jelek

De a néma csend, A nappali sötétség

Bizonysággá lett

Széthasadt kárpit, Bűntelen bűnhődése Elvégeztetett!