Bennem mégis ragyog a Nap

Lassan minden változik és minden felborul, Jóvá vált a gonosz és gonosszá a jó, Keressük a kiutat, hátha lesz jó irány, Útvesztő a becsület hazugság talaján. Álhírek és rémhírek versenytáncot járnak, Fuldoklik a hűség kalodába zárva, Szégyentelen gőggel rá vicsorog az önzés, Két arcát mutatja az álszent segítség. Nem tudom mi vár rám, ha sorsom szárnyra kap, Soha nem csüggedek, bennem ragyog a Nap!

Tombolhat a vihar és zúghat kinn az orkán, Nem fél többé szívem, hitem a sziklán áll, Nem sodor az árvíz és nem visz el a hullám, Nem tikkaszt tűző nap és nem epeszt szárazság. Nem hajlik a hátam és nem inog a lábam, Nem ijeszt a sötét, ha kerülgetnek árnyak, Nem fordulok vissza, ha köd száll le utamra, Nem hiszek hitető, hazug-szép szavaknak. Nem tudom mi vár még, ha erőm szárnyra kap, Ha beborul is az ég, bennem ragyog a Nap!

Jöhetnek farkasok, oroszlánok, medvék, Kígyók vagy skorpiók nem marhatnak belém, Sáska - és bogárhad engem meg nem emészt, Szöcske és moly többé közöttem nem tenyész. Nem aggódom többé, hisz biztonságban vagyok, Isten tenyerébe metszve van otthonom, Érkezhetnek rossz hírek délről és északról, Támadhat ellenség keletről, nyugatról. Nem tudom mi vár még, ha hangom szárnyra kap, Ha elhallgat is a dal, bennem ragyog a Nap!

Ha hallatszik sírásnak és jajszónak szava, Ha gyászol a jólét a zsarnokság alatt, Ha kifosztva vánszorog lelkekben a remény, Ha vakká tett szíveket az aggódás s kétség. Ha nem talál kiutat a védtelen emberár, Ha kevés minden erő, hogy talpadon megállj, Ha sikolt a fájdalom s a becsület kiált, Ha kialszik a fény és elhal a parázs. Nem tudom mi vár még, ha lángom szárnyra kap, Ha kihűl minden érzés, bennem ragyog a Nap!

Ha gyűlölet lett az úr, átszakít gátakat, A szeretet szívünkben menedéket kutat, Ha versengés, viszályság, építget várakat, A csendesség lelkünkben keres oltalmat. Hitünk rejtekké lesz, az örömünk betakar, Élő vizünk kútja szomjazót vigasztal, Égi béke átjár és átölel másokat, Élet-illatot ont, hol gyászol a holnap. Nem tudom mi vár még, ha jövőm szárnyra kap, Takarhat felleg, bennem mégis ragyog a Nap!

Jogom van hozzá

Jogom van tudni, hogy szeretnek az emberek, Jogom van érezni, hogy megértik a helyzetem. Jogom van élni és boldognak lenni is talán, Jogom van azt hinni, hogy jobb lesz majd a világ!

Jogom van várni, hogy eltűnjön minden bánat, Jogom van tűrni, bár néha nap nagyon is fájhat. Jogom van élni és szabadnak lenni is talán, Jogom van azt hinni, hogy békés lesz a világ.

Jogom van látni, hogy könnyekből mosoly fakad, Jogom van elvenni az élettől, ha szépet ad. Jogom van élni és győztesnek lenni is talán, Jogom van azt hinni, hogy túléli a világ.

Jogom van remélni, hogy én valóban élek, Jogom van küzdeni, még ha okát nem is értem. Jogom van élni és igaznak lenni is talán, Jogom van azt hinni, hogy valós ez a világ.

Jogom van kapni, ha érdemes vagyok rá, Jogom van adni, ha ezzel segítek más sorsán. Jogom van élni és megnyugodni is talán, Jogom van azt hinni, hogy élhető a világ.

Jogom van kérdezni és választ kapni rá, Jogom van zokogni és nevetni egyaránt. Jogom van élni és csendben elmenni is talán, Jogom van azt hinni, hogy vár fenn egy új világ.

Jogom van kiáltani és suttogni halk imát, Jogom van megnyitni még a szívem ajtaját. Jogom van élni és boldognak lenni is talán, Jogom van azt hinni, hogy értékel ez a világ.

Élek

Élek!- és ez elég.

Hiszen az élettel hogyan versenyezhetnék...?

Honnan vehetnék annyi gazdaságot,

mit a Teremtő keze bennem megalkotott.

És hol találnék ennyi szépséget,

miket a Teremtő bennem elrejtett?

vagy hogyan tudnék alkotni olyan csodásat,

mi szívembe, lelkembe van bezárva?

Hogyan tehetném díszes foglalatba,

mit nem lehet elmondani ékes szavakban?

Miért?- folyton ezt kérdezem,

mi oka van rá, hogy ennyire szeressen?

Bár van, hogy a kérdésre nem jön felelet,

és van, hogy a titok lelkünket öli meg,

és van, hogy a szemünk csak a mulandót látja,

s nem tudunk örülni hétköznapi csodának,

mert azt hisszük, a szeretet messze jár tőlünk,

s a közelünkben már nem is keressük.

Mert néha mi mást várunk,

jobbat és szebbet,

mi felemeli a porból hitünket,

S mikor nem az jön, amire vártunk,

lehull a levél,összedől világunk.

Ha nem jön a gyászban a megváltó oldozás,

ha nem jön a viharban a csendes megnyugvás,

ha nem jön a kudarcból a nagy felemelkedés,

ez nem pótol semmi sem, mert ért egy nagy veszteség,

hiába várja a beteg a gyógyulást

hiába vár a béklyóba zárt áhított szabadulást

s hiába volt a számtalan segítség,

végül elúszott a nagy lehetőség…

Kár, kár és kár!- ezt visítja

a vészjósló hírmadár,

mert minden körülöttünk csak

szemét és kár...

Te ne engedd!

Ne a láthatóból ítélj!

Állj fel, emeld fel a fejed,

s hidd el, hogy jön még

imádra felelet!

Övezd fel derekad,

menj a hegyre fel,

ott a csipkebokor,

ott vár Istened!

Élsz!- és ez épp elég!

Ha élet illatával telik meg a lég!

Ha meglátod magadban a csodát,

mert Isten neked adta a választás jogát!

Mit látsz meg, csak rajtad áll,

a szépet, jót, Alkotód nagyságát!

Mit dobban a szíved, ha reggel a napsugár

beragyogja fényével fáradt szobád falát?

Láss, hallj, élj és végre légy szabad!

Tégy jót, míg két kezed adni akar!

Lépj, míg lábad képes vinni még,

Oszd szét az embereknek lényed szépségét!

Mivel telve van, szíved, lelked, szellemed,

Adj és szegénnyé sosem leszel,

Adj és megérted a léted lényegét,

Adj és megnyílik számodra fenn az ég!

Élek!- és ez elég!

Hiszen az élettel hogyan versenyezhetnék?

De én is annyi szépet és jót adhatok,

amennyit a szeretet bennem felhalmozott.

Hiszen élek én s bennem Krisztus él,

Szeretete és kegyelme mindenre elég.

Miért?- folyton csak ezt kérdezem,

Mi oka van rá,hogy ennyire szeressen?

Miért?- talán nem tudom,de a fontos az,

hogy ezért élek!- s ez minden nap örömöt ad!

Mindig lesznek

Mindig lesz, kinek keze kérőn nyúl feléd, Mindig lesz, kinek lába kérőn fut feléd. Mindig lesz, kinek szeme esdve tekint rád, és nem sír…, nem is szól…, de neked néma sikollyal kiált.

Mindig lesz, ki szükségben éli életét, Mindig lesz, kinek asztalára nem jut friss kenyér. Mindig lesz, kinek ruhája megkopott, és nem sír…, nem is szól…, de neked néma üzenetet mond.

Mindig lesz, kinek pénztárcája rég üres, Mindig lesz, kinek semmi nem ad meleget. Mindig lesz, kinek minden nap bizonytalan, és nem sír…, nem is szól…, de neked néma lábnyomokat hagy.

Mindig lesz, ki előtted lehajtott fejjel jár, Mindig lesz, kinek a nincstelenség az útitárs. Mindig lesz, kinek segítségre van szükség, és nem sír…, nem is szól…, de neked néma szavakkal mesél.

Mindig légy kész, lásd meg a kinyújtott kezet, Mindig légy kész, s várd meg, ki utánad ered! Mindig légy kész, s vedd észre mit üzen a szív, és ne sírj, ne is szólj, de tedd azt, mire a Lélek hív!

Mindig légy az, aki megérti a szükséget, Mindig légy az, aki önzetlenül adni képes! Mindig légy az, aki képes lemondani! és ne sírj, ne is szólj, de tedd azt, mire a Lélek indít!

Mindig légy kész, megnyitni két kezed, Mindig légy kész, hiszen adni csak így lehet! Mindig légy kész, hogy egy napot jobbá tegyél, és ne sírj, ne is szólj, de tedd azt, amire a Lélek kér!

Mindig légy az, aki a porból felemel, Mindig légy az, aki az ember lelkét látja meg! Mindig légy az, aki túllát a látszaton, és ne sírj, ne is szólj, de tedd azt, amit a Lélek mond!

Mindig. Volt régen, ma is van, mindig lesz, Kinek imájára te lehetsz felelet! Adni, adni, de vissza sosem várni… Uram! Szeretnék nem sírni, nem is szólni, csak némán, tiszta szívvel, Neked engedelmeskedni!

Láss a szíveddel Mély gondolatokba merülve, a sorsot kémleltem én, Esélyt latolgatva merengtem az emlékek nagy vizén. Hol könny lebegett a szememben, hol mosoly intett felém, "Ez csak a felszín! - hang szólt bennem de láss a szíveddel! A lemenő Nap alkonyáért, kaphatsz még egy új napot, Ott a kelő Nap sugarától, lelked újra felragyog. S ha földnek minden szépségétől megcsömörlött már szemed. És nem találsz értékesebbet, hát láss a szíveddel! Mert keresed a láthatatlant, hogy mély titkokat megérts. Úgy kutatod az ismeretlent, hogy megfejthesd a rejtélyt. Megérinted a valóságot, de az álmot akarod. És nem éred be kevesebbel? Hát láss a szíveddel! Még érzed magadban a közönyt, s csatákat vívsz ellene, Míg izzik benn a jó parazsa, lángra gyúlhat kebledben. Mind azt súgják,hogy túl sokra vágysz, s lehetetlen,mit kívánsz, Ész korlátai nem engednek, hát láss a szíveddel! A józan elme zátonyáról mélyebb vizekre evezz! És a biztonságos csónakból vízen járva lépegetsz. Ha megijeszt az ismeretlen, s meghátrálni kényszerít, ezt csak a szem látja , ne feledd. Hát láss a szíveddel! Mert nem kell mindent megérteni, van úgy,hogy csak hinni kell! És nem kell mindent kézzel fogni, hogy tudjuk, jó mi lehet! És nem kell ahhoz szemmel látni, hogy megéljük a csodát, mert, hol az értelem húz határt, a szívünk ott is lát!"

Mit jelent, tudom

Tudom, igen, hogy számomra Isten mit jelent, az élet virágzó tavaszát hozza fázós lelkembe, s az élet szavát suttogja fülembe. Teremtőm Ő és én csodás alkotása vagyok, s tudom, hogy Alkotómmal találkozni fogok. Ismerem Őt. Hallom, ha kimondja nevemet, s várom, hogy beszéljen velem Istenem. Várom, hogy megérintsen újból a szeretet, s várom, hogy körülöleljen szent jelenléte, a mindent elsöprő végtelen kegyelem. Ki nem ismeri Őt, az tán nem is érti meg, hisz nem is értheti, mit jelentesz nekem, Nekik mit jelent élni? munkát, sikereket, míg nekem utazást, mely Hozzád visz közelebb, mások a rosszat látják és nehézségeket, de én az embert is, aki szüntelen keres, békét, boldog nevetést, szépet és színeket, a napokban megbúvó apró kis perceket, kik hitetlen szívvel csak a mulandót látják, azoknak a földi lét állandó harcolás, végtelen bolyongás, kudarc és fáradság, hol a veszteség megöli az öröm virágát. De Isten él!És vele én is élhetek, a nehézségek árán erősebb lehetek, s a völgyben járva, szemem fel,a hegyre tekint, és nem csügged a szívem, mert Tebenned bízik, így szól a hang:”Ne félj, én nem hagylak el soha!” és érzem rám áradni áldott irgalmadat.

És éled újra, a szeretet, hit, remény, s érezzük újra megbocsátás erejét, és látjuk azt, hogy a sötétben világosság gyúl, s a gonoszság ereje előtted porba hull, értelmet nyer a jó, érte küzdeni érdemes, és hinni kell, hogy egyszer győz majd a türelem, s életünk végén előtted nyugodt szívvel állunk.

Jövel Uram, Jézus! Az égre tekintve kiáltjuk!

Lépteid nyomán

Foglyul ejtett a képzelet, mélyen magamba zártam ezt. Nem szóltam róla és eltemettem, lelkemnek titkos szentélyébe. Magával ragadott, szárnyat adott, ég felé repítve áldást hozott, láttam az utam feltűnni, láttam az utam haladni. Mentem rajta, mint egy magányos vándor, mint egy utas, ki elhagyottan vár ott, csak mentem, mentem, lefelé a lejtőn, hajszolt folyvást a könyörtelen idő…

De egyszer elérem a hegyet! A csúcsra érek győztesen! Ujjongó arccal, ujjongva kiáltok: „Igen, győztes vagyok!” Hallani fogják, és látni fogják mind az emberek, hogy a győzelem napja elérkezett! És ott leszek én, gyenge emberként. Ott hajtok térdet az egyedül méltónak, hogy Vele járok, mondom újra és újra, mert akarom, hogy megtudják mások, kik körülöttem élnek a világon, hogy van egy Isten, aki még szeret, még mindig hívja magához az embereket! Nem hagyja őket a porba elesve.

Így hát, felemelem a fejemet, letörlöm arcomról a könnyeket, és elindulok megint az utamon Veled. A völgy után, elérve hegyek ormát, Beérek a célba, lépteid nyomán!

Munkában

Érett búzatáblák mellett járva, belekezdtem én is az aratásba. Sok a munka, a munkás oly kevés, kérem az aratás Urát: „Küldd szolgáidat még!”

Aratásra vár sok mező és táj, sok lélek elveszve segítségért kiált. Sok a munka, a munkás oly kevés, várnak az érett gyümölcsök, vár ránk az ébredés!

A szívem már tudja jól

Mielőtt még megismertelek volna Téged, Mielőtt még találkoztam volna Veled, Mielőtt még meghallottam volna hangod, Hogy vársz rám, a szívem már tudta jól.

Mikor még Tőled távol keresgélve jártam, Mikor még kutattam a célom magányban, Mikor még azt hittem, az életem halott, Hogy hívsz engem, a szívem már tudta jól.

Azon a napon valahogy minden más lett, Azon a napon megváltozott minden. Azon a napon újra szép lett világom, Hogy megtalálsz, a szívem már tudta jól.

Mert Miattad újra mosoly lebeg arcomon, Mert Miattad a Nap ismét felragyog. Mert Miattad újra dal zeng ajkamon, Hogy szeretsz, a szívem már tudja jól.

Mert Veled élve, szívem vidáman dobban. Mert Veled járva táncol a gondolat. Mert Veled élve szememben öröm csillog, Hiszen szeretsz , a szívem már tudja jól.

És nélküled Uram, többé nem létezem. Mert nélküled Uram, sivár az életem. Hisz nélküled Uram, lelkem sem rezdül, Szükségem van rád Uram, szüntelenül.

Gyümölcstermés

Egyszer az út itt a földön véget ér. Míg élem az életem, vár rám számtalan lehetőség. Van, mit megragadtam, kihasználva jól, Másokat elszalasztottam, sajnos, balga mód.

Talentumot kaptam Tőled Istenem. Rám bíztad, hogy sáfárkodjam, bölcsen használva fel őket. Gyümölcsöt teremni, annyit vártál csak, Mégis, a gyümölcstermés, de sokszor elmaradt…

Mennyi mindent elém hoztál utamon. Néha csak egy-egy kedves szóra kellett volna megállnom. Meghallani, mit dobog egy másik szív, Megérteni, hogy a másik ember miért sír.

Mennyi pillanat volt jó tettre alkalmas, Hogy egy búslakodó órán éppen én legyek a vigasz. Vagy én legyek a mosoly, mely felüdít, Lehessek biztat szó, mi próbán átsegít.

Mennyi értékes napot adtál nekem. Vagy angyalt küldtél, hogy küldetésemben segítsen. Lehetőséget, hogy eszközöd legyek, Megoldás a bajban vagy adjak a szükségben.

Mennyi-mennyi áldott óra lehetett, Mennyi-mennyi lehetőség, hogy új gyümölcsöt teremjek. És mennyi drága kincset gyűjthettem volna, Ha a lehetőségeket megragadtam volna...

És mennyi ha, és mennyi de, és majd… Mennyi kifogás, ha a világ lelket gúzsba kötve tart! Mennyi gyümölcstelen fa, száraz levél, Mennyi elpazarolt év, mit az ember leél.

Pedig egyszer az út itt lenn véget ér! Számot kell adnom bizony minden egyes tettemért. Minden lehetőség majd előttem áll, Az is mit megtettem, s mit elszalasztottam balgán.

És ha egyszer az út már véget ér, Hiába sajnálom mindazt, amit nem tettem meg én. Hiába lesz a sírás, könny és panasz, A kihagyott alkalom gyümölcstelen marad! Nem akarok üres kézzel menni! Nem akarom a felkínált jót eltemetni! Nem akarom, hogy fámon csak levél legyen, Akarom, hogy gyümölcstől roskadozó legyen életem!

A megrepedt nád

A világban élek, az állott tó vize átjár, Érzem, ahogy a bűn szüntelen körbe somfordál. Az enyészet szelében megállni alig bírok, De eldöntöttem, csábításuk előtt meg nem hajlok!

A Világ-tó szélén egy kis nádszál vagyok csupán, Sok kísértés támad, hogy megtörjön a vékony szár. Gyakran jön az ellenség, hogy elvágja hitemet, De eldöntöttem, jöjjön bármi, végig erős leszek!

Igen nehéz az élet, a megalkuvás könnyebb, Nehéz meglátni a szépet, hogyha éppen félek. Örülni a jónak, mikor táncolnak a rosszak, De eldöntöttem, nem válok eggyé, a piszkos tóval.

Bizony könnyű elcsüggedni, ha hideg eső ver, Könnyű dőlni jobbra-balra, ha gyökeret vihar teker. Jobbnak tűnik főt hajtani, zsarnok világ előtt, De eldöntöttem, megállok, nem nyelhet el a fertő.

Az akarat sokszor kevés, bár a lélek készen áll, Erős szelek vadul ráznak, olykor tervem meghátrál. Sorscsapások, kínkeservek, kudarcok és sikerek, De eldöntöttem, mindig bízok, felemelem fejemet.

Gyönge hitem nem bírja, összetörök, érzem én, Repedezett gyenge száram, állni alig-alig bír. Megtört lelkem égbe kiált, fellázad és leomol, De eldöntöttem, amíg élek, mindig újból felállok.

Késik talán a segítség? Hamis az ígéret? Küzdelemben magam vagyok? Hiába is remélek? Üldözésben nincs menedék? Sötét éjben nincsen fény? De érzem azt, hogy szükség van rám, mennem kell a cél felé!

Felemelem szemeimet, igen, meglátom Őt, Itt van, eljött, hű Mesterem, kitárt karja hívón int:

A megrepedt nádat nem töri el, A pislogó gyertyát nem oltja ki, Megkeresett, mikor elveszett voltam, Lehajolt hozzám és karjába vitt. Összetört világom teljessé tette, Lázongó zajban elcsendesült, Harcoltam vesztes, zúgó csatákat, Mára már minden helyre került.

A világban élek, az állott tó vize átjár, Hallom a kísértőt, mint ordító oroszlánt. Látom az enyészet munkáját lassan haldokolni, És eldöntöm, újra, hogy el fogok a célba jutni!

Gondolkozom…

Néha azon gondolkozom, Jó vagyok-e én vagy gonosz? Járnak-e még itt a földön, Közöttünk az angyalok?

Néha azon gondolkozom, Más emberre hogyan hatok? Mit gondolnak mikor látnak, Magasan fölöttem állnak?

Néha azon gondolkozom, Mi tükröződik arcomon. Szemem tükre vajon tiszta, S szívem jóra mindig nyitva?

Néha azon gondolkozom, Bennem mélyen mely tűz lobog? Folyton perzsel, folyton éget? Jobbá lenni, ez a végzet?

Néha azon gondolkozom, Úszok-e még csendes tavon. Érzéseim viharán át, Életem eléri célját?

Néha azon gondolkozom, A világnak jobb, hogy vagyok? Szebbé teszek-e napokat, Éveket és hónapokat?

Néha azon gondolkozom, Élni én csak úgy akarok, Hogy jó illat terjedjen ott, Hol lábnyomokat hagyok?

Hogy ajkam édes méz legyen, Szavam mosolyt teremjen, Érintésem simogasson, Legyek Nap, a fagyos havon.

Tisztaság a fehérségben, Segítség az enyhülésben, Társ a nyomasztó magányban, Vigasz ott, hol jön a bánat.

Néha azon gondolkozom, Szeretni csak úgy tudhatok, Ha nem ártok másnak én, Szóval és tettel semmiképp!

Néha azon gondolkozom, Ha járnak még az angyalok, Lehetnék-e én is egy, Hogy így éljem az életem?

Ez is hála

Mögöttem állnak hosszú hónapok, Itt a Földön csak átutazó vagyok. Vendégként érkeztem,

Maradásom nincsen, De hálát adok mind azért, Mit adott nekem az Isten.

Vívtam jó és rossz csatákat, Láttam fényt és szürke árnyat, Sírtam völgyben száműzötten, Örültem a hegytetőn fenn, Jártam mélyben búslakodva, Magaslaton, boldogabban.

Szóltak hozzám szép szavakkal, Megvető, gúny-kacajokkal, Felemeltek, megdicsértek, Tiszteltek és bennem hittek, Eldobtak és megaláztak, Sárt dobálva fölém álltak.

Kifosztottak, meggyötörtek, Lelkiekben összetörtek, Aztán jöttek hízelegni, Szép álarcban összeszedni, Ígértek s én hittem nekik, Hazugságban fuldoklom itt.

Megtanultam ám a leckét, Nincsen más, csak Isten meg én, Emberekben nem bízhatunk, Gonosz világ, álnok sorsunk, Megértést mi úgysem kapunk, Boldogulni magunk fogunk.

Mögöttem állnak hosszú napok, Itt a Földön csupán árnyék vagyok. Vendégként élek itt,

Maradásom nincsen, De hálát adok mindenért, Mit adott nekem az Isten!

Határokat szabva

Határt szabni az életünkben olyan nehéz. Könnyebb letenni a fegyvert akaratunk előtt. Könnyebb kimondani azt, hogy sajnos nem tudom, Könnyebb kimondani, mint azt, hogy most nem akarom.

Határt szabni az életünkben olyan nehéz. Könnyebb főt lehajtva elnézni másfelé. Könnyebb kimondani azt, hogy sajnos nincs időm, Könnyebb kimondani, mint azt, hogy nem szeretném.

Határt szabni az életükben olyan nehéz. Könnyebb tanácsot adni, mint megértést. Könnyebb elmondani azt, hogy kell a változás, Könnyebb elmondani, mint azt, hogy én vagyok a hibás.

Határokat szabni az életünkben olyan nehéz. Könnyebb megszólni másokat, minthogy segítnél. Könnyebb elmondani, hogy Isten büntette meg, Könnyebb, mint azt, hogy Isten áldja meg!

Határt szabni az életünkben olyan nehéz. Könnyebb elmenni, mint várni türelmesen még. Könnyebb feltételt szabni, mint elfogadni mást, Könnyebb tüzet szítani, mint oltani a parázst.

Határt szabni az éltünkben olyan nehéz. Könnyebb számon kéni, mint felelni bármiért. Könnyebb népszerűen, a rosszat meghallgatni, Könnyebb, mint a háttérben csendben imádkozni.

Határt szabni az életünkben olyan nehéz. Mert akkor mi magunk is bírálat alá esnénk. Könnyebb olcsó kifogásokat találni, Mert akkor kevesebbet kell mások felé szolgálni.

Határt szabni az életünkben olyan nehéz. Határt szabni a kéznek, hogy többet már nem tehetsz, Határt szabni a lábnak, hogy tovább már nem mehetsz, Határt szabni a fülnek, ezt meg sem hallhatod, Határt szabni a szájnak, ki sem mondhatod! Határt szabni a szívnek, ez az érzés helytelen, Határt szabni a gondolatnak, innen menned kell! Határt szabni az életünkben oly nehéz, De a határokat meghúzta már egy biztos kéz.

A határokat betartani, szabad akarat, De minden határ a számunkra, s javunkra van. A határokat megismerni döntésünk joga, De minden határ, mi nekünk kell, Isten Igéjében van!

Akkor is ott vagy

Magányos, sötét órában, Mikor nem látom a fényt az éjszakában, Mikor nem érzek vigaszt a fájdalomban, Tudom, Te akkor is ott vagy!

Magányos, nehéz napokon, Mikor nem látom a célt a hosszú utamon, Mikor nem érzek reményt a harcaimban, Tudom, Te akkor is ott vagy!

Magányos, sötét helyzetben, Mikor nem látom merre, és hova menjek, Mikor nem érzek mást, kínt és félelmet csak, Tudom, Te akkor is ott vagy!

Magányos, nehéz napokon, Mikor a vágy és a tett, vad csatába kezd, Mikor ólom nehéz rajtam bűneim súlya, Tudom, Te akkor is ott vagy!

Magányos, áldott órákon, Mikor nem sötét az éj, mert fényed látom, Mikor nem fáj úgy a szív, mert vigaszom vagy, Köszönöm, Uram, hogy ott vagy!

Magányos, áldott napokon, Mikor feltűnik a cél a hosszú úton, Mikor reményed éltet a harcaimban, Köszönöm, Uram, hogy ott vagy!

Magányos, áldott helyzetben, Mikor mutatod merre, hova menjek, Mikor Benned erőm és hitem újra van, Köszönöm, Uram, hogy ott vagy!

Magányos, áldott napokon, Mikor a vágy és a tett közös csatába kezd, Mikor elérek oda, kereszt tövébe, Tudom, megtalállak Téged!

Magányos, áldott óra az, Mikor minden gondomat Eléd tehetek, Mikor nem érzek mást, csak feloldozást, Tudom, hogy Te ott vártál rám!

Magányos, áldott órákon, Mikor elmegyek Hozzád, a keresztfához, És meghajtom Előtted Uram, a térdemet, Mert tudom, hogy mindent neked köszönhetek!

Olyan ez

Mint irdatlan pöröly egy harcos kezében, Olyan Isten Igéje az ember életében. Ledönti, szétzúzza a bűnös falakat, Szétrombol, összetör súlyos gátakat. Így lesz a fogolyból ismét szabad, Így lesz a halálnak élet szaga.

Mint emésztő tűz a megszáradt avaron, Olyan a Szent Lélek az emberi gondolaton. Átformál, megújít, eltűnik a régi, Kisöpör, megtisztít, mindent megszépít. Így lesz a szennyesből ismét fehér, Így lesz a földiből, égi erény.

Mint a hűsítő patak magas hegyek falán, Olyan a megbocsátás az ember lélek-taván. Elhiszi, reméli, hogy minden változik, Elfedez, elfeled, mi megszégyenít. Így lesz gyűlölőből ismét barát, Így lesz ítélőből megértő társ.

Mint enyhítő szellő fullasztó melegben, Olyan a megváltás az emberek szívének. Megérti, megadja, a vétek-adósságot, Magára vállalja az összes átkot. Így lettem szolgából örökös én, Így lehet enyém is az üdvösség.

Hiszek

Amikor a szó már elfogy és az emberi ész túl kevés, amikor lezárulni látszik minden határ és az értelem elérte börtönét. Ha ott áll előtted a vég és nincs már többé akarat, mert feladta a láb és elfáradt a kéz, kiszáradt a szem és a lélek nem zenél.

Amikor a hang már elszállt és kihunyt szemedből a fény, amikor nem szősz már a jövőre terveket és a súlyos harc is lassan véget ér. Ha ott áll előtted az űr és nincs semmire sem erőd, mert feladta a szív és minden oly sötét, süket lett a fül és az érzés sem elég.

Amikor végleg feladtad, mert a látható már nem segít, amikor már elfogytak a biztató szavak és épp búcsút int az utolsó esély.

Ha ott áll előtted az éj és nincsen több lehetőség, akkor emeld fel a fejed és érezd a lüktetést, érezd, hogy átölel téged a mindenség.

Amikor a szó már elfogy, de némán esedezik a szív, amikor a hang már elszállt, de mégis megnyílik fenn az ég. Ha bent még rezzen a lélek, ott a láthatatlan világ, feltárul a csodák kertje, feléled az élet-virág. Csak szólj egy szót, csupán egyet, s új illatot hoz a szél, Csak szólj egy szót, csupán csak egyet: Hiszek! – s az élet visszatér!

Lelki páncél

Történt egyszer réges- régen Bevonultam hadba én, Úgy gondoltam nagy hős leszek, Nem győzhet le ellenség! Beálltam az élvonalba, Törtettem előre én, Jött a sátán, fülbe súgta: „…sose leszel hős vitéz!”

Nem adom fel azért se már, Szavára nem hallgatok, Küzdök tovább rendületlen, mert én győzni akarok! Szépen, lassan elfáradtam, Beláttam, a harc kemény. Jött a sátán fülbe súgta: „… sose leszel hős vitéz!”

Könny szökött a két szemembe, Alig pislákolt a hit, Leroskadtam reményt vesztve, Itt már semmi nem segít… Gyenge vagyok, feladom hát, Az akarat oly kevés, Jött a sátán, fülbe súgta: „… sose leszel hős vitéz!”

Nagy hirtelen vihar támadt, És azután csend honolt, Hallottam egy kedves hangot, Amely éppen hozzám szólt: „ Itt a páncél, vedd fel gyorsan, Indulj, hátra sose nézz! Legyen rajtad minden napon, Akkor leszel hős vitéz!”

Fel is öltöttem magamra, Az igazság mellvasát, Jósággal a sok rossz ellen, megnyerhetem a csatát. Békesség saruban járva, Nem rémít meg a veszély, Páncélt hordok minden napon, „… így lehetek hős vitéz.”

Igazlelkűség az övem, Derekamon hordom én, Hit pajzsával a kezemben, Nem sebez a kétkedés. Ellenség hazug szavától, Üdvösség sisakja véd, Páncélt hordok minden napon, „… így lehetek hős vitéz.”

Támadni csak az Igével, Lélek kardjával lehet, Azt mondom, hogy meg van írva: „ Ne félj, Én veled leszek!” Vigyázok és imádkozok, Isten Lelke bennem él, Páncélt hordok minden napon, „… így lehetek hős vitéz.”

Történt egyszer, nem is régen, Bevonultam hadba én, Úgy gondolom, győztes vagyok, Mert szívemben Krisztus él! Beállok az élvonalba, Haladok a menny felé, Páncélt hordok minden napon, „… így lehetek hős vitéz!”

Láttam…

Láttam. Igen. Észrevettem a felém kinyújtott kezet. A segélykérő tekintet, a lázadó szíveket, a fájdalommal lehulló könnyeket.

Igen. Láttam. Hogyan törik meg az akarat, és hogyan szűnik meg egy pillanat alatt, minden emberi méltóság, ha újra és újra elutasítást talál.

És láttam. Igen. Hogy a szépet felváltja a rút. A célt az út, ami sehová sem jut. A reménysugarát kioltja a gond, s a szív csak tétován zokog. És látni véltem. Igen… a nyomorúság hatalmát, a szomorú kérdések vigasztalan szavát, a küzdelem kihunyó lángját, s a némán elrebegett imák kiszáradó tavát.

De láttam azt is. Igen! Ahogy felébred a szív, és megnyílik a száj, hogy áldást hintsen szét. Az enyhülést hozó víg mosoly szirmát, mely épp teleszórta szépséggel az élet nyögve döcögő útját.

Ó, igen! Láttam! Az ölelésre kinyújtott karokat. Egy biztató pillantást, mely továbbjutást mutat. A méltóságot visszaadó meleg kézfogást, egy őszintén együtt érző csendes hallgatást.

És észrevettem… igen…, hogy én is lehetek az a szó, mely után kinyílik a régen bezárt ajtó, és lehetek az, kitől szebb lesz a világ, kire ránézve a könny vigaszt talál.

Mindenhol új vár A történelem ma újra írja önmagát, Ma az emberiség új reményeket táplál, Újraindul minden, az élet, a természet, a világ, Próbálja megérteni egymást és önmagát. Hisz a történelem újra írja önmagát, Tavasz van, ébredés, szeretet és friss áldás, Új szirmot bont a sok virág és új rügyet fakaszt az ág, Próbálja megmutatni az életet magát. És a történelem újra írja önmagát, Van megújulás, mindig eljön a változás, Új küldetés új célt mutat és hívása elér hozzád, Próbálja megérinteni benned a csodát. Most a történelem újra írja önmagát, Míg felhők közé emelkedve halljuk hangját, Új parancsa: menjetek, szóljatok és adjátok tovább, Mutassátok meg merre van az Atyai ház. Mert a történelem újra írja önmagát, Mert van szeretet és van még megbocsátás, Új üzenetet hoz a szél, gyere, az ajtó nyitva áll, Az Isten téged is hív és kitárt karral vár.

Ma, amikor a történelem újra írja önmagát, És lehet nem tudod, hogy melyik a jó irány, Új döntések várnak, nincs jó barát és nincsen jó tanács, Nézz a felhők fölé, Benne hű társra találsz. Mikor a történelem újra írja magát, Te lehetsz a toll, mi megírja saját sorsát, Újra élsz, újra hiszel és új valóság nyitja kapuját, Indulj bátran, a végtelen szépség téged vár. Hisz a történelem most átírja listáját, Más sorrendben szövik a szabadság fonalát, S amíg cselszövést árul fennhangon a látszat igazság, Próbáld meg azt látni, kinek van szüksége rád.

Mert a történelem veled írja önmagát, Ha küldetésed fellegvárként magába zár, S hűen végzed a mennyei szolgálatot és elhívást, Az ember megérti önmagában a csodát.

Árulás helyett

Ki mosollyal, ki csókot vetve, ki kézfogással búcsút intve, szép szavakkal szirmot hintve, vagy szablyával és megdühödve, fogadkozva, esküdözve, alattomban csendben ülve, gyűlöletből így szeretve, kedvességtől vezérelve, tévedésből kibeszélve, szívet- lelket megsebezve véletlen vagy szántszándékkal, az árulásnál nincsen rosszabb.

Ki megtette már egyszer veled, vajon ilyet újra nem tesz? Kakas hangja hányszor hallott? Tagadás is akkor hangzott. Barát, testvér mondd mennyit ért Mikor a rettegés lelket ért? Bátorság és hitvállalás kínhalában is megnyugvás. Annyi szép szó, annyi áldás, irgalom és megbocsátás, hit és csodák merre voltak, mikor a vádlás tüze lobbant?

Keserű a bor kehelyben, nedű méreggel keverve, halálos csepp így kecsegtet, kapzsi vágytól zúg az elme. Kinek mennyi az értéke, harminc ezüst, vagy annyi se? S míg a világ várt remegve, haláltusát vívott lelke, vércsepp hullott hideg kőre, míg az árulás tervét szőtte, de álnokság helyett így lehet, a becsület ára a szeretet!

Fent a hegyen vagy völgybe lent

Az élet könnyű a hegycsúcson járva, A lelkedben béke és nyugalom van, De minden más lesz, ha a mély völgybe érsz, Ne veszítsd el a hited, egyedül sose mész. Mert az az Isten, Aki fent van a hegyen, Most lent a mély völgyben is ott van veled, Helyrehozza, ha elromlott életed, Mert Ő, aki a jó időkben Isten, A rossz időknek is Istene.

Hittel haladunk a hegyre felfelé, Könnyű minden, ha napfényes részre érsz, De nehézségben, ahol a völgy sötét, Próbákon át válik hited győztessé. Mert az az Isten, Aki fent van a hegyen, Most lent a sötét völgyben is ott veled, Helyrehozza, ha elromlott életed, Mert Ő, Aki a nappalokon Isten, Az éjszakának is Istene.

Tudom, néha kell

Uram, azt kérem, hallgasd meg imámat, Hisz oly nagy szükségem van most rád, Magas hegy előttem a próba És úgy érzem erőm nincs tovább. Hitem elfogy, reményem elhagy, Várlak Uram, hogy válaszod küldd hozzám. Tudom, hogy néha kell egy hegy, Néha viharos a tenger, Néha pusztában kell lenni, És néha tűzön átmenni, Azért, hogy újra emlékezzem, A hűséged kísér engem, Tanít hinni, bízni Benned, Bár nem látlak, mégis hiszek.

Akkor is ha fáj, ha szenvedés, Szerelmed erősebb mindennél.

Nem számít, mi jön életembe holnap, Lehet, hogy kudarcok sora vár, Szükség vagy nehézség az utam, Érzem, Ő, mindig mellettem áll, Ha hitem fogy, reményem elhagy, Válaszod akkor is elér majd hozzám.

Tudom, hogy néha kell egy hegy, Néha viharos a tenger, Néha pusztában kell lenni, És néha tűzön átmenni, Azért, hogy újra emlékezzem, A hűséged kísér engem. Hát meghajtom előtted térdemet, Légy az erőm gyengeségemben, Mert tudom, engem bármi ér, Szerelmed erősebb mindennél!

Hányszor Hányszor? Ó, hányszor kérdezem magamtól! Hányszor kell még, hogy a sors nekem is változást hozzon, hányszor kell meghalnom, hogy újra éljek, hányszor kell elvesznem, hogy újra megkerüljek. Hányszor kell elesnem, hogy megtanuljak járni, és hányszor kell felállnom, hogy megtanuljak várni.

Hányszor és hányszor…folyton csak kérdezem, de kérdésemre eddig nem jött még felelet.

Hányszor tűnődöm el sötét éjszakán, mikor tör át változás kemény szívem falán? Hányszor kell tévednem, hogy megtaláljam a jót, hányszor kell bolyongni, hogy irányom forduljon.

Hányszor kell meghalni saját akaratnak, hogy feltáruljon énem haldokló világomnak. Hányszor kell engedni, hogy megnyerjek egy csatát, hányszor kell veszteni, hogy zengjem győzelem dalát. Hányszor, ó, hányszor kell megbocsássak, hogy számomra is jöjjön el, a végső bocsánat.

Hányszor kell béke, a büszkeség helyett és hányszor kell jóság ott, hol bosszú foglal helyet?

Hányszor, de, hányszor kiáltom: Ne! Most már elég! Nem bír többet a szív és nem bír többet az ész!

…aztán leroskadok és újból csak kérdezem; hányszor vágyom még letenni terhemet?

Hányszor lesz még könny, fájdalom és bánat, hányszor könyörgök még, míg meghallod imámat? Hányszor lesz még nap, mikor lelkem porba hull, s megértem, hogy új nap, csak az éj után ragyog, hogy új aratáshoz elhal a vetett mag, s az új élet csak áldozatból fakad.

…és akkor, megértem. Mindig, míg csak szívem dobban, mindig, minden nap meg kell halnom magamnak! Meg kell látnom az újat, a holnapot, hogy bennem a ma, újjászülje a tegnapot! És akkor, ha már megértem, a lélek miről zenél, akkor zengem én is, új élet énekét.

Hisz akkorra már bennem, minden megváltozott, s nem számít, hányszor játszom újból a dallamot.

Meglátom, mit eddig sűrű köd takart, hogy hányszor, de hányszor újrakezdtem a dalt.

Hányszor és hányszor kaptam újabb esélyt, hányszor és hányszor emelt fel a remény, hányszor és hányszor kaptam jót és szépet, jobbat és többet, mint megérdemeltem.

Hányszor, ó, hányszor nem láttam, mit kellett, pedig ott volt előttem, az új élet s új kezdet!

Most felemelem fejem és újra indulok felállok a porból és megyek utamon mert látom már a célt, ott vár a végtelen… Újra él a hit, minden lehetséges!

Most kell, most lehet

Tenni kell! Most! Mert most még van rá hited. Lépni kell! Most! Míg nem köti gúzsba szíved a félelem.

Tenni kell! Most! Mert még van rá érdemed. Lépni kell! Most! Míg nem lesz béklyó lelkeden a küzdelem. Most! Míg lehet!

Tenni kell? Most? Remegve ezt kérdezed. Lépni kell? Most? Mikor vérzik bennem a szív ezer sebe.

Tenni kell? Most? Mikor a lelkem remeg. Lépni kell? Most? Mikor két lábam mozdulni is képtelen. Most? Még lehet?

Most! Tenni kell! Most legyen még rá hited! Most! Lépni kell! Nem kötheti gúzsba szíved a félelem! Most! Tenni kell! Bátorítsd fel lelkedet! Most! Lépni kell! Erősítsd a lábad harcra kész legyen! Most! Mert lehet!

Már láttad Őt

Kicsoda az Isten? A kezdet és végtelen. Láthatod Őt mindenhol és minden egyes percben, láthatod a szélben, ahogy borzolja a fákat, láthatod virágban, színben, illatában, láthatod a vízben, ahogy hullámzik feléd, vízesésben, patakban, kristálytiszta fényét. Ott van az erdőben, a mező szagában, az érett búzatábla hajló kalászában, hajnali friss harmatban, s tűző Nap hevében, az eső hűs cseppjében, s a tiszta hóesésben, a szivárvány színében, csillogó szemekben, hulló könnyekben és vidám nevetésben, tipegő lábakban, reszkető kezekben, szerető szívekben, s a kimondott „igen”ben. Ott van a vitákban és a megbékélésben, a szellő lágy szavában, s a madárcsicsergésben, ott van a próbákban, mikor felhős az ég, a nehéz időkben, mikor haldoklik a remény, a halálos ágynál, hol bánat a kenyér, az új élet kezdetén, hol beköszön új esély, a felkelő Napban, mikor feltárul a lét, s egy új napod lesz arra, hogy minden jót átvegyél, a nyugvó Nap sugarában, mikor fáradtan megpihensz, s körülvesz a csendes éj, míg álmod ringat el. Láthatod munkádban, hogy van mit végezzél, láthatod magányban, mert ott van, ha félnél, láthatod a társban, kit neked szánt az ég, láthatod barátban vagy ellenségben épp, ott van betegségben, és hozza a gyógyulást, aggódó szívekbe bizakodást plántál, Ő megoldás a bajban, kérdésre válasz, bőség a szükségben, vigasz a gyászban. Örömödben mosoly, bánatodban könny, nyugalomban társad, veszélyben a hős.

Már láttad Őt, hisz mindenben ott van, Megérinti szívedet, mikor nagyobbat dobban, ha megnyílik lelked és körbevesz a csend, minden lélegzetben Őt érezheted.

Mert látod Őt, ha lerombolsz magadban minden kőfalat, s szabad lesz az út, tenni nagy dolgokat. Akkor, csakis akkor látod meg az élet értelmét, s csodálod mindazt, mi körülvesz oly rég.

Benned, igen, benned a szépség csodája rejtőzött, s visszatükröződik szemedben, mikor meglátod Őt.

Várom Őt

Várom Őt, mint őrök a reggelt, mert véget ér az éj, mint anyját a gyermek, mert vágyja ölelését, mint a szerelmes jegyesét, mert szívében él, mint apa fiát, ki nagy útról hazatér. Úgy várom én is Őt, az Egyetlenegyet, mikor tűnik fel villámló jellel.

Várom Őt, mint hideg föld a Nap meleg sugarát, mint aranyló búzatábla az áldott aratást, mint érett gyümölcs felüdítő zamatot, mint kipattanó bimbó illatos virágot. Úgy várom én is Őt, a mindenség Urát, mikor hallom meg zendülő hangját?

Várom Őt, mint szolga, ki hűséggel végezte dolgát, mint a hírnök, ki fontos üzenetet ad tovább, mint harcos, ki győztesen haza érkezett, mint vándor, aki végre otthonára lelt. Úgy várom én is Őt, a Királyok Királyát, mikor dicsőn a felhők közt megáll.

Várom Őt, mert tudom, ígéretét valóra váltja, mert hiszem, helyet készített nekem országában, mert meghozta értem a legnagyobb áldozatot, mert számára igazán értékes vagyok. Ezért, várom én is Őt, s érzem, már jönni fog, és akkor színről-színre láthatom!

Várom Őt, tudom, visszajön, s elviszi az övéit túl égen és felhőkön!

Egy szó

Elég volt egy szó: legyen! És a sötétségből világosság lett. Az éjben millió csillag fénylett az égbolton, S a Nap a felhők között fennkölten ragyogott. Csak szóltál, Uram, És meglett a mindenség, Minden dicső kezed munkájáról beszél.

Elég volt egy szó: legyen! És néped előtt kettévált a tenger. Víz fakadt a sziklából, az erős fal leomlott, A menyből küldtél a szükségben táplálékot. Csak szóltál, Uram, És nem volt semmi hiány, Minden körülmény között Te jelen voltál.

Elég volt egy szó: legyen! És királyaid népeket győztek le. Hű szolgádra oroszlánok közt angyal vigyázott, S idegenbe adott fiú fejtett meg álmot. Csak szóltál, Uram, És mindörökre győztél, Minden terved véghez vitted az emberért.

Elég volt egy szó: legyen! És elveszett bűnösből megváltott lett. A sötét veremben nem hagytál meghalni engem, A pusztulás gödréből emelted ki lelkem. Csak szóltál, Uram, És én új ember lettem, Minden bűnömet a mélységbe vetetted.

Elég volt egy szó: legyen! És a gyászruhából örömünnep lett. Sziklára állt lábam, megerősödtek lépteim, Új éneket zeng ajkam, Nevedet dicséri. Csak szóltál, Uram, És jó, hogy hallottalak, Minden nap vezet bölcs szavad hatalmasan.

Mert elég egy szó: legyen! És a szívem Istenem készen lesz. Életemben minden akaratod szerint legyen, A vágyam, hogy mindenben engedelmes legyek. Ó, csak szólj, Uram! És megtenni kész vagyok! Egy szó: legyen. Legyen meg a Te akaratod!

Mosoly (amit nekem jelent)

A mosoly egy tánc, mely felkéri lelkedet, s boldog keringőt kezd lejteni veled. Libben a ruhája ahogy suhan, minden gond és baj immár mélybe zuhan. Csak pörög és forog, egyre kecsesebb a mozgás minél többször lejti el a mosoly a táncát!

A mosoly egy kép, mely nem kopik meg soha, s büszke a művész rá mert ő alkotta. Minden ecsetvonás édes érzés, minden egyes szín az örömről beszél. Csak színez és színez, egyre szebb lesz a festmény, minél többször festi meg a mosoly a képét!

A mosoly üzenet, minden emberhez elér, gazdagnak, szegénynek ugyan úgy sokat ér. Minden kicsi hangja gondoz, ápol, minden rezgés egy szívhez hozzá szól. Csak adni és adni egyre jobb lesz a világ, minél többször osztod szét ajkad vidám mosolyát!

Milyen legyek

Kérdeztem magamtól: Milyen legyek? Bárhogy is kerestem, nem jött rá felelet. És kérdeztem a sorstól: Mondd, milyen legyek? Az idő s a jellem próbája ez. Válasz volt ez is, de a kérdés megmaradt, s a felelet rá mind jobban elmaradt. Teltek a napok, hetek és hónapok, s a sors a válaszon egyre csak gondolkozott… Fordult a kereke, hol lassan, hol gyorsabban, nyikorgott is néha, keservesen sírva. Olykor a válasz csak ennyi volt búsan, csendesen: Tűrni kell a szenvedést, ha elbírod, ha nem. Légy kitartó és bátor, fogadd, mit adok én, ne lázadj, ne csüggedj, mindig csak jót remélj! Aztán jött egy újabb rész, a kerék csak úgy pörgött, rohant az öreg sors, új erőt is gyűjtött. Kiáltott hangosan, bőszen integetve: Vedd fel a ritmust, nem várhatsz, ne késs el! Fejlődik a világ, úgy rohan az élet… Jól vigyázz, ki lemarad, vesztes lesz belőle! Haladni kell, buzgón, mindenen keresztül, Nem várhat most a perc, a ma holnap elévül. A sors így váltotta válaszát nap, mint nap, hogy milyen legyek, meg nem mondhatta.

Kérdeztem az emberektől, de mindenki mást mondott. Hogy legyek szegény, meg legyek gazdag, legyek dolgos, meg kényelmesen lusta. Legyek büszke és alázzam meg magam, legyek magabiztos és éppen bizonytalan. Legyek sikeres, nagyratörő, heves, vagy éppen meghúzódó, szelíd és csendes. Legyek vidám, harsány és kacagó, vagy alig látható mosoly mögé búvó. Legyen sok barátom, legyek jó társaság, vagy legyen elég néhány kedves embertárs. Legyek! És tudják mások is, hogy vagyok, vagy csak hagyjam eltűnni a múló tegnapot. S kérdezem újból és újból az embereket, de jó választ adni, senki nem tud nekem.

És megkérdeztem Istent, Ő tudja, hát mondja meg! Milyennek teremtett, milyen kell, hogy legyek? Mi a célja létemnek, s a terve mi velem? Mi végre élem napjaim s telik az életem? Hol az út, min járjak, haladnom merre kell? Száz és száz kérdés vetődik bennem fel. Mért dobog a szívem, a lelkem mért remeg? Miért kel fel a nap s indulnom hova kell? Meddig lépjen a láb s a kezem mit tegyen? Szememmel mit lássak s fülem hogy hallja meg? Ajkam melyik szót mondja ki hangosan, s mire mondja az értelem, ha hallgatsz, bölcs maradsz?! Merre száll a gondolat vágyam röpítve szét, eléri-e az életem titkos, rejtett végét? S megkérdem újra Istent, mert tudja, hát mondja meg! S Ő hozzám hajolva átölelt, s azt súgta csendesen: Nos, mi végre? Ó, csak azért, hogy szeress! Hogy oltáromon elégjen életed. Hogy lángoljon a szíved Nevem hallatán, s meginduljon benned, ha csüggedőket látsz. Hogy vigaszt nyújtson a szó, mi ajkadról felszáll, hogy öröm légy a gyászban, a bajban szabadság, megoldás a gondban, a viharban támasz, mondd csak, ember ennél többet mit kívánhat? Napsütésben árnyék, a hidegben onts meleget, a sötétben fény legyél, világíts vak éjben. A rosszban jó maradni, az árvízben a gát, a pusztaságban forrás légy, a vándornak megnyugvás. Erő légy kudarcban, a veszteségben adj, mondd, tehet az ember ennél szebb dolgokat? Arra lettél teremtve, hogy Bennem s Értem élj, értsd meg, hogy az ember önmagában mit sem ér!

Az a célom s a tervem teveled, hogy Istent s embertársad magadnál jobban szeresd!

S megkérdeztem Istent, hogy akkor mondja meg, az ember ennyi minden jót, hogyan tehet? A válasz egyszerű, a szívembe írta ezt: Csak élj és szeress! A léted titka ez!

Hazavár még most is

Bolyongtam a világban, célt keresve, céltalan, Hátrahagyva, mi gondtalan, boldogsággal telve van. Kikértem a részemet, majd otthagyva mindenem, Elindultam, hogy utam járva, élhessek a nagyvilágban.

Találtam is sok barátot, ki egyetértett, velem tartott, Meglett, mire mindig vágytam, tárt karokkal engem vártak. Szerettek és megbecsültek, főhelyre is felültettek, Volt sok szép szó, sok dicséret, ígéretek sorra gyűltek.

Követőm is bőven akadt, könnyű élet, gond, se harag, Nincs elvárás, se követelmény, sem szabályok és semmi kérés. Földhöz ragadt hagyományok, gúzsba kötő akadályok, Rendszerek és egyéb „láncok”, béklyóba zár, megfulladok…

Na, de ennek most már vége, szabadságra leltem végre! Életembe nem szól senki, magam ura tudok lenni. Ha fizetni kell, hát fizetek, pénzzel bármit elérhetek. Szerezhetek sok barátot, pozíciót, boldogságot.

Ment is ez így egy darabig, míg újdonság volt, csupán addig. Aztán fénye kezdett kopni, csillogása is kihunyni, Untattak már a barátok, üres napok, kóborlások, Pénzem lassan fogyni kezdett, sok tervem is kútba esett.

Szép napoknak immár vége, nehéz idők járnak erre, Egyre lejjebb, lejjebb csúsztam, a lejtőn már meg nem állhattam. Rongyos lett a sok szép ruhám, így éltem egy mocskos tanyán. Züllötten és elhagyatva, magányosan búslakodva.

Hazamegyek! – jött az ötlet, otthon mégis csak szerettek… Megöleltek, enni adtak, biztatóan mosolyogtak, Bocsánatra leltem mindig, kijavították hibáim, Segítettek, hogyha kellett, hálát nem is vártak érte.

Fiú voltam és nem szolga, hogy kerültem ilyen sorsra? Hazamegyek…, biztos várnak…, hátha van hely még a házban… Atyám tán még mindig szeret, talán bocsánatot lelek? Nem baj, ha nem fiú leszek, az a fő, hogy otthon legyek…!

Elindultam nehéz szívvel, kétségekkel telt lélekkel, Mégis sokkal jobb lett minden, reménykedtem és siettem. Tudtam, már csak könnyebb lehet, ha az Atyai házhoz érkezem, Bármi legyen, nem érdekel, lesz otthonom, új életem!

Hosszú utat végig járva, megláttam az öreg házat. A kapu tárva, Atyám ott áll, fürkészve néz, valakit vár. Megpillantott, hozzám futott, kitárt karral, így fogadott, Átölelt és könnye pereg, tékozló fia megérkezett!

Ünnepel az egész család, ki eltévedt, most visszatalált, mert hűséges az Atyai szív, irgalmával, ím hazahív! Nem számít, hogy merre jártál, bűnös vagy és mocskos ruhád, Milyen régen vagy már távol, milyen nagy az adósságod.

Innen nem lehet elkésni, az Atya hazavár, még most is!

Egyszer minden véget ér

Egyszer az életünkben minden próba véget ér, Egyszer mindenki, ki visszahúz, az életünkből félre lép, Egyszer minden akadály ,mi gátol, eltűnik, S meglátjuk a Napot, mely felhő mögött bújik. Egyszer minden ajtó mögöttünk csendben bezárul, Egyszer minden mi fáj, a múltban elhalványul, Egyszer minden árnyék eltűnik, ha ráesik a fény, S meglátjuk magunkat, mint egy tiszta tükörkép. Egyszer minden kapcsolatunk változik, véget ér, Egyszer minden titok elveszti értékét, Egyszer minden jelen múlttá átváltozik, S meglátjuk az életünket, ahogy velünk távozik.

Egyszer mindennek vége, igen, vége szakad, Mindennek mi fáj, mi rossz, mi dönget falakat, Mindennek, miért könnyünk úgy pereg, Mindennek, amiért a lelkünk bennünk megremeg, Mindennek, amibe a szív majd bele hasad, S a lábunk roskadva jár súlyos terhek alatt. Mindennek, mi megbénítja tettre kész kezeink, S hiába kész a lelkünk, a testünk nem segít. Mindennek, mi béklyóba zárja vágyunk, álmaink, S céljaink hiába várnak, mert az elménk magába zárja.

Egyszer életedben minden próba véget ér, Ha a Siralom-völgyén bátran végig mentél, Ha keserűség mocsarába nem ragadtál bele, Ha a Csüggedés-tavát is átúsztad csendesen, Ha mély gödörben állva találtál szabadulást, S elfogadtad békében, amit az élet neked kínált.

Egyszer, igen, egyszer csak minden véget ér, Ha a Mindenség Ura így szól fentről: elég!

Mert Isten tudja, meddig bírja még kevés erőnk, Nem ad nagyobb próbát, mint amit elviselnénk, Nem rövidült meg keze, amit segítségül nyújt ma, Nem kevesebb az irgalma, mivel bennünket hordozhat, Nem lett drágább kegyelme, miben minden napon élhetsz, Nem lett kisebb értéke hű szerelmének. Nem szegi meg ígéretét, melyet neked tett, Nem feledkezik meg rólad, el nem engedi kezed.

Ó nem, Ő nem hagy el minket soha-soha, Bármilyen rögös az út és nehéz a próba, Bármily súlyos a kereszt és érhet száz ütés, Ő ismeri életünk minden apró percét, És igen, Ő segít, hogy a harcokon végig mehess, Hisz’ az Ő kezében van az egész életed. Így biztos lehetsz benne, hogy egyszer minden próba véget ér, Mert a Mindenható Isten egyszer azt mondja: elég!

Van

Van hang, mit csak a csendben hallunk meg, Van kéz, mit csak titokban fogunk meg, Van kép, mit csak sötétben láthatunk, Van szó, melyet némán is kimondunk.

Van szív, mely csak vágyunkban dobog át, Van könny, mely gátat sosem törhet át, Van seb, melynek vérezni nem szabad, Van kút, melyből többé víz nem fakad.

Van út, melyen mi el sem indulunk, Van cél, hová soha el nem jutunk, Van bűn, amit elhagyni oly nehéz, Van súly, mit lelkünk hord teherként.

Van társ, ki mellettünk áll szüntelen, Van ház, hol várnak minket kedvesen, Van nap, mikor ott csillog a remény, Van hit, mely a kőfalon is átlép.

Van hegy, minek orma hívón int, Van völgy, hol erősödnek lépteink, Van híd, a láthatatlan lét felett, Van tett, mely meghaladja erőnket.

Van láng, amely perzsel és késztet, Van tűz, mely mindent feléget, Van víz, amely szomjat olt, ha kell, Van ár, mely pusztítón sodor el.

Van hang, mit hallanunk kell a csendben, Van kéz, mit bátorítva fognunk kell, Van szó, melyet némán kell kimondani, Van oly kép, melyen életemnek kell látszani!

Volt

Volt idő, mikor hittem minden kimondott szónak. Volt idő, mikor vártam a vágy váljon valóra. Volt idő mikor kértem, s azt hittem, hogy kapok, Volt idő mikor adtam gondolva, segíteni tudok.

Volt erőm arra, hogy a harcot magam vívjam meg. Volt erőm ahhoz, hogy a viharban is álljak meg. Volt erőm akkor, mikor kudarcok sora várt, Volt erőm abban, miben mindenki csak összeomlást lát.

Volt remény bennem, habár alig pislákolt a hit. Volt remény bennem, habár a lelken folyton sírt. Volt remény nekem, mert tudtam, kiben bízhatok, Volt remény nekem, mert Isten a tenyerén hordozott!

Volt örömöm azért, mert láttam a változást. Volt örömöm azért, mert szemem szépet lát. Volt örömöm azért, észrevettem a jót, Volt örömöm azért, mert Valaki mindig biztatott.

Volt imám, ami biztos meghallgatásra talált. Volt imám, mely válaszra már nagyon régen vár. Volt imám, mi ajkamról egyből a mennybe szállt, Volt imám, mi nem tört át magányos, rideg szobám falán.

Volt bánatom, amitől lelkem némán zokogott. Volt bánatom, amitől minden érzésem halott. Volt bánatom, amitől életem darabokra hullott, Volt bánatom, ami csak könnyező virágokat hajtott.

Volt idő, mikor minden kimondott szó igaz volt. Volt idő, mikor a vágy valósággá változott. Volt idő, mikor a jó értéknek számított, Volt idő, mikor tudtam, hogy adni és kapni is tudok.

Lesz

Lesz majd egy nap, mikor előbújik a Nap. Lesz majd egy nap, mikor éjjel a csillagok szebben ragyognak. Lesz majd egy nap, mikor minden fájó könny felszárad, Lesz majd egy nap, mikor együtt élsz a boldogsággal.

Lesz majd egy társ, aki mindig melletted áll. Lesz majd egy társ, aki az esőben is veled együtt sétál. Lesz majd egy társ, aki megérti gondolatod, Lesz majd egy társ, aki átérzi minden bánatod.

Lesz majd egy terv, ami szívedben születik. Lesz majd egy terv, ami napjaidat értékesebbé teszi. Lesz majd egy terv, ami munkáddal megvalósul, Lesz majd egy terv, ami álmodra jön válaszul.

Lesz majd egy hely, ahol megnyugvásra találsz. Lesz majd egy hely, ahol nem bánthat többé ez a gonosz világ. Lesz majd egy hely, ahol a lelked is békére lel, Lesz majd egy hely, ahol találkozhatsz Istennel!

Lesz majd egy szív, melynek dobbanása tiéd. Lesz majd egy szív, melynek szeretete a földtől az égig ér. Lesz majd egy szív, melynek lüktetésével eggyé válsz, Lesz majd egy szív, melyben örökké ott élsz tovább.

Lesz majd egy nap, mikor meg kell látni a Napot! Lesz majd egy nap, mikor neked kell fényes csillagként ragyognod! Lesz egy nap, mikor te szárítasz fel könnyeket, Lesz majd egy nap, mikor a boldogság te magad leszel!

Ajándékok

Ajándékba kaptam egy életet. Kaptam hozzá lelket és új szívet. Kaptam hozzá tüzet, hogy benn lánggal égjen. Kaptam hozzá vágyat, hogy a Teremtőre nézzek. Kaptam vele sok célt, hogy a távolba lássak. Kaptam ösvényeket, hogy azokon járjak. Kaptam ötletet, így új dolgokat alkothatok. Kaptam képzeletet, mivel messze szárnyalhatok. Kaptam gondolatot, mely a láthatókon túl lát, És kaptam reménységet, mely átvisz sötét éjszakán.

Ajándékba kaptam érzelmeket. Kaptam hozzá mosolyt és könnyeket. Kaptam hozzá békét, hogy nyugalomban éljek, Kaptam hozzá hitet, hogy bátran adjak belőle. Kaptam vele derűt,hogy kitartsak mindvégig. Kaptam szavakat, hogy elűzzem, mi rémít. Kaptam jóságot, mitől lelkem virágokat hajt. Kaptam szeretet, mitől pusztában víz fakad. Kaptam együttérzést, mely lehetőséget talál, És kaptam bizakodást, mely elkísér sötét völgyön át.

Ajándékba kaptam embereket. Kaptam hozzá időt és tetteket. Kaptam hozzá szülőt, hogy felneveljenek. Kaptam hozzá testvért, hogy támaszom legyen. Kaptam sok barátot, kik mellettem állnak. Kaptam társakat, akik velem tartanak. Kaptam gyermeket, ki beragyogja minden napom. Kaptam családot, melytől kincseimet kapom. Kaptam a páromat, az életem jobbik felét, És kaptam kegyelmet, mely ismer, de el sosem ítél.

Ajándékba kaptam nehézségeket. Kaptam hozzá erőt és értelmet. Kaptam hozzá időt, hogy kijussak belőle. Kaptam hozzá dühöt, hogy hajtson előbbre. Kaptam vele lépcsőt, hogy máshonnan lássam. Kaptam örömöt, hogy ne győzzön a bánat. Kaptam emléket,mi a csüggedésben vigasztal. Kaptam új esélyt, mi a jövő felé mutat. Kaptam próbát, mi a küzdelemre felkészített, És kaptam Valakit, Aki végig fogja kezemet.

Érdekes találkozás

Találkozott a Szív az Ésszel. Az Ész azt kérdezte nagy mellénnyel: Na, kicsi Szív, mondd, mit érzel? S a Szív halkan, ezt a választ adta bölcsen:

Ó, énbennem sok szép lakik; itt a jóság, mindig segít, aztán jön a türelem, mely békességet teremt, lakik itt még szelídség, öröm, hűség, szívesség, a szeretet is itt lakik, s megbocsátás is betekint. Együttérzésnek is van hely még, alázattal jól megfér, és itt van még a szerelem, szenvedély és emlékek. Mit érzek?- hát csupa jót, lüktetek és dobogok!

Az Ész gúnyosan mosolyog: Buta Szív csak ennyit tudsz? És a bánat, fájdalom, gyász, csalódás, kudarcok? Szomorúság és veszteség, s ha elfogy a szép reménység? Mi marad? A szenvedés.

„Győztem!”- gondolta az Ész, a hatalom a tudásé!

Az értelem, az én vagyok, érzéseket uralok. Gondolkodni, az a lényeg, az érzések itt mit sem érnek! A látszat, bizony az a fontos, fenntartani, legfőbb dolog, mert a szívbe, ugye, senki sem lát, de arcod látja ország, világ!

Így oktatta Szívet az Ész, s a Szív búsan lefelé néz.

Majd lágyan búgva, kedvesen, az Észre néz és így felel: Hiába van oly sok ész, tudás, hatalom, mondd, mit ér, ha nincs érzés, mi bennem él? Nincs, mi küzd, az emberért. Érzés nélkül nincs dobbanás, Így leli az ember halálát.

Elhallgatott most az Ész, a bölcs szív milyen sokat ér… Megváltozni nem tudott, külön utat választott. S milyen soká tart az út, míg a szív az ésszel összefut.

Próbára tesz

Próbára tenné Isten a türelmemet?- kérdeztem magamban, hol sikoltva, hol csendesen, beletörődve olykor, máskor meg fellázadva, megkeseredve néha, vagy éppen szórakozva, dühödten sírva-ríva, majd nevetve-kacagva, magányban nagy unottan, aztán társra akadva, aggódásokkal terhelt lélekkel,megtört szívvel, vártam, a türelem-próba véget ér-e?

Próbára tenné Isten az én hitemet?- kérdeztem magamban, hol zavartan, hol békésen, belenyugodva olykor, máskor kérdőre vonva, meghátrálva néha, vagy épp előre haladva, gyávaként esve-bukva, majd bátran felállva, egyedül a kudarcban, aztán baráttal harcolva, kétségekkel megtelt szellememmel, küzdő szívvel, vártam, a hitem próbája véget ér-e?

Próbára tenné Isten az örömömet?- kérdeztem magamban, hol álmomban, hol éberen, belemerülve olykor, máskor meg félbe hagyva, múltba vissza vágyva, vagy a jövőbe pillantva, vesztesként szégyenkezve, majd győztesen indulva, árvaságba merülve, aztán testvérre találva, szomorúsággal tele bensőmmel, fáradt szívvel, vártam, az öröm próbája véget ér-e? Próbára tenne Isten, éppen engemet?- kérdeztem magamban, hol bátran, hol megrettenve, válaszra várva olykor, máskor csak hallgatásra, bölcs szavakra néha, vagy éppen csak szótlanságra, tanácsra esdve-kérve, majd halk biztatásra, támaszra a próbában, aztán segítő karokra, szeretettel jött a válasz, felrázva titkos énemet: Itt vagyok, ne félj, a próbán átvezetlek!

Gyermek ajándékba

Az életemben egy új fény gyúlt

Megjelent egy új világ, másik út

Reménnyel hív aggódás tengerén túl

Hogy lássam, mit rejteget a titkos kút.

Meglátva mélyén sok-sok apró csodát,

Mikor átkelünk a lélek ős-taván,

S partot érve, a szívünk összeér,

A legdrágább kincs már az enyém!

Hol szenvedéllyel és boldogan,

Hol elfáradva és roskadtan,

Van, hogy nevetve és lelkesen

Van, hogy könnyezve és csüggedten,

Olykor-olykor bölcsen, sziklaszilárdan

Máskor meg gyötrő bizonytalanságban,

De kíváncsi örömmel várom azt,

Mit egy áldott jövő tartogat!

Ajándék vagy egy életen át,

Illatos virág, mi bontja szirmát,

Kicsiny csermely így duzzad folyóvá

Pici gyermekből erős felnőtté válsz!

Magunkból minden értékest és szépet

Átadunk neked, mint drága gyöngyöket,

És ajándékul mert szülő lettem,

Gyermeket kaptam cserébe!

Tiszta látás

A sorsom: végleg eldőlt; a boldogságot választom. Az álmom: végre beteljesült; s szabadságban járhatok.

A vágyam: immár tiszta; nem kell más, csak Istenem, A célom: végső utam járva; mennybe menni egyenest.

A kérdés: tényleg sikerülhet? néha kételyt ültet belém, A válasz: igen! hinnem ezt kell, mert feladni nagy veszteség.

Az idő: túl gyorsan halad, hol barát, hol meg ellenség, Az élet: egy csodás utazás, van, hogy nap süt, vagy fúj vad szél.

A kezdet: csupa remény; szivárvány ív ölel át, A tervek: mindig jónak tűnnek; siker mégsem koronáz.

A jelen: még mindig élem; bár csak röpke pillanat, Az érzés: nagyon vegyes; hol öröm, hol bánat marad.

A múltam: már csak emlék; boldogok vagy fájdalmasak, A jövőm: nagy-nagy titok; de bátran nyitok ajtókat.

A végzet: hűséges őr; mi lassan eggyé vált velem; A szívem: érzőn dobban, forrása igaz kincseknek.

Már érzem: jó, hogy élek s vagyok, mert így kerek a nagy világ, És értem: létemnek célja van, s ezzel minden szebbé vált.

Mert tudom: bizony érték vagyok, egy gyöngyszem kagyló rejtekén, Így várom: a felkelő napot, legyek sugara, tiszta fény.

A célom: végső utam járva; mennybe menni egyenest, A vágyam: immár tiszta; nem kell más, csak Istenem.

Az álmom: végre beteljesült; szabadságban járhatok, A sorsom: végleg eldőlt; a boldogságot választom!

Múlt idő

Volt idő, hogy az utamat, roskadozva jártam, mikor éltem rögös útján botladozott lábam. Egyenetlen ösvényeken ingatag volt léptem, s minden apró kis gödrébe mélyen beleléptem. Bezáródott minden ajtó, eltűntek a kulcsaim, belakatolt kapuk mögött rekedtek a vágyaim. Csukott ablak állta útját, sóvárogtak céljaim, leláncolva vesztegeltek nagyratörő álmaim.

Kút mélyén halk sóhajtásban hangom már-már elveszett, úgy éreztem rabul ejtett s fogva tar a félelem. Szívem szomjas, lelkem fázik, épphogy pislákol a hit, fagyos csókkal jégbe zárta csalódás érzelmeim. Gyámoltalan itt ragadtam, kétely mardosott belül, molyként rágta gondolatom aggódás és néma kín. Keserűség könnye hullik, áztatja bús arcomat, Segítségért így kiáltok: „Halljátok meg hangomat!”

S távolból egy apró szikra felém szórja fényeit vigaszt nyújtva azt üzeni,van, ki sorsom figyeli. Nem vagyok én elfeledve, magányom csak múló árny, visszanézve nem látok majd csak egy rövid villanást. S ahogy szemem égre tekint, máris menekvést talál, elrejtve a zord kövek közt, meglapul egy csöppnyi szál. Megragadva erőt gyűjtök, testem- lelkem könnyű már, repesve a szabadságtól pille szárnyakon felszáll.

Táncra kel a kis világom, színorgia jár körül, mindent betölt víg örömmel, belőlem mi előtör. Zeng a szívem, harsány a dal, szárba szökken hála mag, apró rügyből virág pattan s oly édes illatot ad. Könnyű léptem, terhem ékes, ösvényemen így futok, gyönyörűség minden napom, tágas térre így jutok. Teremtőmről beszél minden, mindenben Őt láthatom, hegytetőn vagy völgybe szállva ott van s én csodálhatom!

Érteni akarom

Érteni akarom, mit csak szívvel érezhetek, Érteni akarom, mit nem foghat fel értelem. Érteni akarom, mit lelkemmel érzékelek, Érteni akarom azt, mit itt a földön nem érthetek.

Érteni akarom, hogy miért létezik a Föld, Érteni akarom, miért harcol gyermek és szülő. Érteni akarom, miért van béke és háború, Érteni akarom azt, miért születünk, ha végül meghalunk.

Érteni akarom, miért gyűlölünk másokat. Érteni akarom, a ki nem mondott szavakat. Érteni akarom, miért nem tudjuk a jövőt, Érteni akarom azt, miért oly csábítók a bűnök.

Érteni akarom, miért édes a szerelem, Érteni akarom, a szememben könny miért lebeg? Érteni akarom, miért keserű a bánat, Érteni akarom azt, amire úgysem kaphatok választ.

Érteni akarom, hogy Isten engem miért szeret? Érteni akarom, mekkora kincs a kegyelem. Érteni akarom, miért vagyok értékes Neki, Érteni akarom azt, az életem miért fontos Neki?

Érteni akarom, miért tudja a nevemet. Érteni akarom, miért lehetek a gyermeke. Érteni akarom, hogy miért visel gondot pont rám, Érteni akarom azt, miért kaptam Tőle bűnök bocsánatát.

Érteni akarom, mit csak szívvel érezhetek. Érteni akarom, mit nem foghat fel értelem. Érteni akarom, mibe lelkem megremeg, Érteni akarom, Mit számomra a remény rejteget.

Érezni akarom, a Te féltő tekinteted. Érezni akarom, hogy átölel szereteted! Érezni akarom, hogy előttem mész az úton, Érzem azt, hogy minden nap az életemet kezedben tartod.

Már látom!

Már látom, hogy a nap nekem is felkél. Már látom, hogy munka vár az új nap reggelén. Már látom, hogy életem kezedben tartod, hogy érted mit akarok, pedig még nincs szó a számon.

Már érzem, hogy jelenléted milyen jó! Már érzem, hogy szereteted felém állandó. Már érzem, hogy soha nem vagyok egyedül, hogy Veled lehetséges, mi eddig vágyálomnak tűnt!

Már hallom, ha csendesen hozzám beszélsz. Már hallom, hogy körülöttem minden Téged dicsér. Már hallom, hogy munkába hív sok érett kalász, hogy itt a kellemes idő, végre itt az aratás!

Már tudom, hogy mindenre van megoldás. Már tudom, hogy melletted a bánat is elszáll. Már tudom, hogy Benned mindig él a remény, hogy nélküled nincs élet, csak sivár, üres létezés!

Már akarok látni, nemcsak nézni csupán! Már akarok győzni, a sok-sok vesztes küzdelem után. Már akarom, hogy végezd el bennem a munkát, hogy bármennyire fájjon is, hasznos edénnyé formálj!

Megtalált béke Előttem gátak, mögöttem árnyak, fülemben a szavak bántón kiabálnak. Fölöttem felhő, alattam gödör, szívem húrjain mély bánat hegedül. Köröttem szél fúj, bennem vihar dúl, lelkem megtépázva, sírva porba hull.

De szól egy hang, Mennyből jön az Ige: „Gyötrelmednek vége, emeld fel a fejed!” Égi balzsam, Életfa levele, gyógyírt hoz minden fájdalmas sebemre. Lágy érintés, Szerető tekintet, Az Atya karjaiban vigasztalást lelek.

Megtalált béke, Az élet reménye, Szívemben újra az öröm dala zeng! Megtalált béke, Hirdeti szerte, Kősziklán állva a hit győzelem! Lelkem felébredt, Újra él szívem, Hangodat hallva bennem béke lett!

Ha hív a munka Ha hív a munka, indulj bátran testvér! Az aratnivaló sok, a munkás oly kevés. Vessed a magot, szóljad a Szent Igét, Alkalmas vagy sem az idő, arra sose nézz!

Ki az időre néz, nem kezd új vetést! A vihar, ha tántorít, nem lesz gyümölcsszedés! Égi mannával tápláld az éhezők lelkét? Szomjas szívekre hullasd a Lélek friss vizét.

Úton vagy útfélen tétlenül ne állj! Tévelygő embereknek légy útjelző gyanánt. Kell a jó szó, a bátorító kézfogás, Egy halk mosoly vagy együtt érző pillantás.

Hétköznap, ünnep, pihenni nincs idő! Közel a nap, mikor megállunk Isten előtt. S ha kezünk üres, nincsen érett gyümölcs, „Hol vannak talentumaid?”- számon kéri Ő.

Ha hív a munka, indulj buzgón testvér! Sokan várnak még ránk, sok a fel nem tett kérdés. Válaszra vár elmékben a kétkedés, Le kell győznie a jónak a sok tévedést.

Figyelj, munkába állhatunk mi is ma még! Gyűjthetjük szépen, szaporán, sorba a sok kévét. Imádkozzunk megtérő szívekért, Legyen hála szívünkben, a kegyelemért!

Az Úr gondoskodik

Az Úr gondoskodik! Szüntelen ez zakatol szívemben. Gondot visel rólam az én megváltó Istenem. Ismeri a gondomat, mi hiányzik, mire van szükségem. Tudom, hogy nem késik el az Úr, bár az ellen mást súg fülembe.

Az Úr gondoskodik! Folyton ezt ismétli az értelmem. Aggódás helyett Atyámtól, hálás szívvel kérhetek. Hisz tudja jól, mit akarok, bár még nincs a szó ajkamon, Tudom, hogy nem késik el az Úr, bár a körülmény nem biztató.

Az Úr gondoskodik! Ezt tudom és megnyugszik a lelkem. A kételkedést elűzi a Hit fejedelme. Látja próbáimat és segít hordani a terheket, Tudom, hogy nem késik el az Úr, bár a szívem néha megremeg.

Az Úr gondoskodik! Ebben bízva elcsendesül minden. Várom a halk szavakat, hogy szóljon hozzám Isten. Hallja, ha kiáltok vagy némán rebegek sóhaj-imát, Tudom, hogy nem késik el az Úr, bár sokszor kigúnyol a világ.

Az Úr gondoskodik! Bátor szívvel vallom, mert érzem! Soha nem hagy magamra, mert markaiba metszett. Kezem kezében tartva, haladunk az úton mi ketten, Tudom, hogy nem késik el az Úr, csak olykor hitem próbálja meg.

Az ima

Mi az ima? Egy szó, egy gondolat, mi lelkeket ment meg, szíveket felkavar.

Védő pajzsot épít, falakat rombol le, életet megújít és helyreáll a rend. Vihart lecsendesít, elnémítja a szelet, megoldás a bajban, ura a szükségnek. Sóhaj vagy kiáltás, kérés avagy hála, könyörgés vagy áldás, nagy öröm vagy bánat. Őszintén szívből jön, vagy megszokásból tán, napsütéses napon, vagy esős délután. Szürke, morcos ködben, vagy szivárvány alatt, Imád nincs hiába, ha elhagyja ajkadat!

Mi az ima? Egy szó, egy gondolat? Beszélgess Istennel! A fontos csakis az!

Az ígéret Életedben dúl a vihar, sötét felleg vesz körül, magányosan, egyedül vagy, gond-bajodban elmerülsz. Sokszor fogytán a türelmed, várakozni oly nehéz, mégis bízzál rendületlen, nézz az égre, fölfelé!

Ígéretre vársz még mindig, várod még a gyógyulást? Úgy látszik, hogy késik az Úr, kezded is feladni már? A kísértő gonosz tervvel, hazugsággal eléd áll: „Add fel végre, ne reménykedj! Nem segíthet senki már!”

Az elmédben sötét felleg, nem látod a szivárványt, könnyeid bús fátyolán át, nem érzel vigasztalást? Lelked megtört, szíved üres, bús keserved egyre nő, azt hiszed, hogy nincs segítség, hiába vársz, nem elég!

Megszólal egy halk hang benned, szava édes, mint a méz, gyógy balzsamot hint szívedre, reménységed visszatér. Feltűnik a láthatatlan, szétoszlik a félhomály, új ígéret kél szívedben: „Veled vagyok, higgy tovább!”

Felragyog hát a lelkedben, az öröm víg sugara: „Nem késik az ígérettel, hű hozzám az én Uram!” Meghallgatott imádságok, Szent Igéje bennem él! Bízok, hiszek, nem adom fel, Őrá nézek, fölfelé!

Istenem Régen volt már, mikor találkoztam Vele. Gondolataimban voltam elmerülve. Újabb és újabb tervek így kergetőztek, a percek a széllel szálltak végtelenbe.

Emlékszem rá, nem felejtem a pillantást. Minden vágyam csak tovatűnő délibáb. Fel-felvillantak a hamis ígéretek, eltűntek a szemvakító messzeségbe.

Éreztem ott, hogy minden megváltozik. Mert előttem a sűrű köd szertefoszlik. Hiú ábrándokra nincs többé szükségem, álmodhatok igazakat és szépeket.

Tudtam akkor, hű társamat megleltem. Nem kell tovább mennem magányos ösvényen. Lett egy jó barátom, ki meghallja a hangom, és segítségemre siet, ha szólítom.

Élni kezdtem… édes, áradó örömmel. Mosolygott a nap a kék égen fölöttem. A sötét felhők immár kis pihékké váltak, éreztem illatát a sok kis virágnak.

Itt él bennem, az utamon végig kísér. Érzem minden nap nem szűnő szeretetét. Körülvesz jósága és irgalma betakar, vérével mossa tisztára lélekruhámat.

Ismerem Őt, Ki a nevemen szólított. Markaiba metszett, szent pecsétjét hordom. Szívem hústáblájába bevéste a nevét, kaptam Tőle egy új nevet, fehér kövecskén.

Én mindig mást kapok

Könnyebb létet kértem Tőled, nehezebb lett a teher. Simább utat kértem Tőled, s több göröngyben estem el. Szükségem volt nyugalomra, a háborúság egyre nőtt, Kellett volna még több béke, ádáz harcra keltem föl. Megoldást a gondjaimra? Nagyobb próba követett, Erőt kértem, győzedelmet, az erőtlenség tönkretett. Kértem csendet, lágy kis szellőt, sötét vihar tört elő, Kértem enyhet hozó záport, jégeső jött, zendülő. Egészséget kértem Tőled, fájdalmamra enyhülést, Újabb kínok következtek, nem szűnt meg a szenvedés. Szükségem volt segítségre, ítéletet kaptam én, megértésre, bocsánatra, jött helyette megvetés. Új reményre csalódás jött, lelkem romja borba hullt, Bíztam, hittem mindhiába Szívem húrján mélabú. Szépre vágytam, boldogságra, mégis a sár ellepett, Öröm hangjaira vágytam, bántó zaj lett helyette. Szeretnék én bízni másban, a csalódás összetört, Eldöntöttem, hogy kitartok, nem adom fel, bármi jön. Aztán szóltál szelíd hangon, tudtad minden gondomat, Átkaroltál szeretettel, vigaszodat nyújtottad. Víg dalt kezdtél el játszani, szívem néma húrjain, Forrás fakadt életemben, sivatagban virág nyílt.

Szeretném

Szeretnék ott lenni, ahol a szivárvány földet ér, megérinteni kezemmel a színek selyem-mezéjét.

Szeretnék ott járni, hol a tündérek még élnek, megpillantani magamat varázs-tó fényes tükrében.

Szeretnék repülni vidám, virágos rét felett, beszívni csodás illatot, hogy tovább vele együtt éljek.

Szeretnék sétálni a sűrű erdő rejtekén, s megérezni a bőrömön a fák bársonyos levelét.

Szeretném, hallani, hogy éppen merre jár a szél, követni a végtelenbe a felhők úszó seregét.

Szeretném, ha hangom, mindenki meghallaná, hogy szétáradjon a légbe: vannak még ma is csodák!

Szeretném, ha élnék, és nemcsak léteznék csupán, lenne minden lélegzetem lüktető, hangos dobbanás.

Szeretném, ha tudnák, hogy szívemben harsog a fény, vidám táncot jár a lelkem, mert ismeri Teremtőjét!

Természet

Elgondolkodtam ma a hegyeken. Erősnek és hatalmasnak alkotta őket az Isten. Nem mozdulnak, csak egy helyben állnak, megingathatatlanul, szélnek és viharnak ellenállnak.

Elképzeltem messzi tengereket. Mély, végtelennek tűnő határt szabott nekik az Isten. Nem lesznek nagyobbak, nem változnak, fodros hullámaik a sziklákon megtörve visszajárnak.

Elámultam a rónaság felett. Végüket a horizont szélein húzta meg az Isten. Nem terül el jobban, így megmarad, ásítozva int a szélnek és a tünékeny délibábnak.

Elméláztam a múló időben. Parányi létünk végét tőlünk elrejtette az Isten. Nem lesz belőle több, sem kevesebb, soha nem fogy el, mégis nekünk olyan rövid ez az élet.

Eltűnődtem, milyen az életem. Hányszor hajolt le hozzám nagy szeretetével az Isten. nem fordul el tőlem és el sem hagy, markaiba metszett és hűsége irántam örökké tart.

Apró darab vagyok

A szürke hétköznapok zajában megállok életút porában. Megcsillan előttem egy kicsiny pont, így kíváncsian lehajolok. Parányi üvegdarab fekszik ott, régen egy nagy- nagy egész része volt. Apró darabként feküdt csendesen, homok alatt várt türelmesen.

Tudtam, ez a darabka én vagyok, porból a Mester felállított. Ott voltam megtörve, magányosan, elvesztve reményt, bizodalmat. Mesterem látta üres szívemet, adott új hitet, szeretet. Apró darabként élek idelenn, de Krisztus testének része lehetek!

A Szeretet kikötője A Szeretet biztos kikötő. Nem fog rajta sem tér, sem idő. Biztosan áll, mozdíthatatlanul, várja az érkező csónakot.

Ha elhagyod is, Ő ott marad. Nem húz maga köré falakat. Bármilyen messziről visszajöhetsz, Emlékszik majd rád, a Szeretet.

Nem számít, meddig voltál távol. Van hely számodra, nem kell várnod. Ha nem találod Hozzá az utat, segítő kézzel irányt mutat.

Ha hibáztál is, Ő megbocsát. Ha eltévedtél, új célt talál. Ha süllyedni kezdenél, Ő fölemel, zátonyok között is átvezet.

Nem késel el, bármikor jöhetsz. Itt megnyugodhat fáradt szíved. A sérüléseket helyreállítja, csak Nála találsz békés otthonra.

A Szeretet biztos kikötő. Nem fog rajta sem tér, sem idő. Biztosan áll, mozdíthatatlanul, Várja, hogy megérkezzen csónakod!

Ha a szív nem dobog

Minden elmúlik a földön, az élet egyszer tovaszáll. Hiába szeretnénk bármit is, Ha a szív többé nem dobog már.

Minden véget ér itt egyszer, a bús napok, boldog órák. Hiába akarsz változtatni, Ha a szív már nem dobog tovább.

Minden esély elröppen, mit megtettél emlék marad. Hiába várod a holnapot, Ha a szív már sohasem dobog.

Minden megszűnik egyszer, a láb gyenge, fárad a kéz. Hiába vágysz többre és többre, Ha a szív már nem dobog többé.

Minden idő eltelik, ami értékes megmarad. Hiába akarsz gyűjteni még, Ha szív többet már nem dobban.

Minden itt marad a földön, semmit sem vihetsz magaddal. Hiába a sok pénz, a vagyon, Ha a szív belül néma marad.

Mindent itt kell hagyni lent, Csak tetteid mennek veled. Hiába a sok könny, könyörgés, Ha nem dobog már többé a szíved.

Minden földit elveszítünk, mi fontos, mégis megmarad. Magunkkal visszük égi honba, Akkor is, ha szívünk nem dobban.

Mit Jézusért tettünk itt lenn, Életünk szolgált másokért. Mindaz megmarad majd örökre, Ha bár a szívünk nem dobog többé.

A földi élet vége

A földi életünk rövidre van szabva, nehéz az út is, amíg menetelünk rajta. A születés szép, de az élet kegyetlen, bármilyen nehéz is az elválás, menni kell, ha az út vége elérkezett!

Lehet kiteljesedett, boldog életünk, hálatelt szívvel sok gyümölcsöt teremhetünk. Szétoszthatjuk szívünkből a kincseket, megláthatjuk a bajt, a szükséget, vigasztalást, gyógyírt hintve bús szívekre.

Lehetünk tékozló, eltévedt gyermekek, bűnös úton tévelygők, hamis ösvényeken. Szeretet nélkül és önző szívvel élve, a világ zajában mélyre merülve, földi kincseket sóvárogva, gyűjtve.

Lehet a mindened gyermeked, családod, lehet tengernyi pénzed, gyönyörű lakásod. Csodaszép ékszerek és értékes autód, tiéd lehet, mi a világban fontos, de mikor meghalunk, mindent itt kell hagynunk.

De van valami, ami örökre megmarad, ha életutadat az Úr Jézussal jártad. Minden megmarad, mit szeretetből tettél, a jóság, mit feláldoztál másokért, az mind megmarad, bár az életed véget ér!

Jóságos szív

Milyen jó, ha jóságos a szív. Nincs benne bú, keserűség. Nem hordozza düh és irigység mérgező gyökerét.

Milyen jó, ha jóságos a szív, benne hit van, szeretet, remény. Nem fordul el, ha szükséget lát, segítő kezet nyújt, hangosan nem kiált. Meghallja, ha némán sír a bánat, nem sajnálja az időt a vigasztalásra.

Milyen jó, ha jóságos a szív, friss, éltető víz, szomjazót felüdít. Áldott forrás, mely életet fakaszt, megfáradt lélekben új reményt sarjaszt. Nem ítélkezik, el sem taszít, felemel a porból, helyreállni segít.

Milyen jó, ha jóságos a szív, nyugalmat ad és mindig felvidít. Égi ékszer, lélek virága, ha a tiéd, igazán gazdag vagy. Nem látható, de valódi kincs, Bizony nagyon jó, ha jóságos a szív!

Szavaink

„ Mivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.” Halljuk oly sokszor a Biblia intő szavát. Mert szívünk mélyéről víz fakad, felszínre hozva a szavakat.

E forrás vize öntözi meg életfánkat. Virulók lehetnek rajta a levelek és ágak. Ha áldásra nyitod meg a szád, te magad is új áldásra találsz.

A fa gyümölcsével kell táplálni lelkedet. A kimondott szavaid teremnek majd gyümölcsöket. Ha hála és öröm szava szól, az neked boldogságot hoz.

„Az élet és halál van a nyelv hatalmában!” Jól figyelj arra, hogy az életednek mik használnak! Egyik épít, rombol a másik, de rajtad mind a kettő látszik!

Minden szó, mit kimondasz, idővel visszatér. Minden kiejtett szavadért Isten számon kér! A nyelv életed kormányosa, vigyázz, ne vigyen kárhozatara!

Mindig a gyümölcséről ismerik meg a fát. Ismerjék meg szavaidból Isten hatalmát! Legyen ajkad élő vízforrás, légy kút, melyből ömlik az áldás!

A kegyelem

Nagy ajándék a kegyelem, mégis ingyen adja Istenem. Pénzen megvenni nem lehet, cserébe várja a szívedet.

Értékelni csak te tudod, ha belátod, neked mit adott. Mindenre jó, mindig elég, és bármilyen kincsnél többet ér. Oltalom a bajban, segít a szükségben, bocsánat a bűnre, és társ a szentségre. A megrepedt nádat erős kézzel tartja, pislogó mécsesbe, friss olaját adja. Hiányos réseket, egésszé pótolja, halálos ítélet, immár törölve van. Számomra is van kegyelem, megbocsátott nekem Istenem. Megfizetni én ezt nem tudom, cserébe életemet adom.

Éji vallomás

Már lement a nap, az égen csillag ragyog. Pihenni térek én is, szép álmokra vágyom.Hosszú volt a nap, elvégezve sok dolog. Párnámra hajtom fejem, csendben hálát adok.

A Hold világít, a lelkemben nyugalom. Szívem is csendben hallgat, lágy szavaid hallom. Imám égbe száll, és őszintén megvallom: Nagyon szeretlek Téged, Úr Jézus Krisztusom!