Ősz

Homlokon csókolt az ősz

Ma homlokon csókolt az ősz.

Tisztán, szelíden, hidegen,

A hajnali hold fényében

Éreztem, hogy újat élek!

Élek egy új reménységet,

Élek egy új hitet,

És élek új csodákat is,

Élek, mert kegyelmed éltet!

Ma homlokon csókolt az ősz.

Sután, merengőn, kedvesen,

A köd-fátyolos szemében

Éreztem, hogy békén élek.

Élek egy új szeretetet,

Élek egy új teret,

És élek új csatákat is,

Élek, mert kegyelmed éltet!

Ma homlokon csókolt az ősz.

Némán, kérlelőn, színesen,

A hízelgő fényperemen

Éreztem, hogy bátran élek.

Élek egy új mérföldkövet,

Élek egy új tervet,

És élek új csendeket is,

Élek, mert kegyelmed éltet!

Ma homlokon csókolt az ősz.

Puhán, őszintén, védtelen,

A gyöngyöző harmatcseppben

Éreztem, hogy miért élek!

Nyár búcsú

Elmegy a nyár és tűnnek a nyárral a Nap fényei, hátra tekint s a fáradt meleggel még visszaint, ősz jön a sorban, hűvös léptekkel most suhan át, fázik az ág, a szirom, a sziromban a virág, csöndben a hang, szívekben a szívdobbanás, ott van a szürke ködfátyolban a világ, ott van a hálóban a pók, csipkefüggöny a falon, üzen az ősz és szórja színeit a tájon.

Őszi séta

Az őszi táj már új színekben tündököl, Szívemnek is új dallama ébred föl. Csupa szépséget lát a szem, ha feltekint, Szép ritmusra lüktet a vér, ha hevít. Színes mezőkön indul el a képzelet, Hol találkozik az ész és érzelem. Új utakat fedez fel magának a vágy, Ha kinyitja láthatatlan ajtaját.

Az őszi táj már új szelekkel jön elő, Új ígérettel csalogat a jövő. Titkot suttog a lehulló falevéllel, Válasz zizzen minden feltett kérdésben. Halk nesze belém harmóniát simogat, Mélabús melege csenddel takargat. Rezdülése meghívja fáradt mosolyom, Fakuló fénye arcomra csókot nyom. Az őszi táj már új érzéssel jön elő, Új reménnyel hívogat az idő. Tervet sző dérrel belepett hajnalokon, Békét hint aranyszínű nappalokon. Hitet kacsint a lenyugvó nap színével, Aggódást visz el hűvös szépségével. Csendre int most minden zűrzavart és kételyt, Megfesti örömét friss festményére.

Őszi csendben sétáltam színes fák között,

És a szívembe mély hála költözött.

Kinek keze mindent pontosan alkotott,

És szeretete oly szépet s jót adott,

Ki ismeri a múltam, jelenem s jövőm,

És bölcsességével uralja az időt,

Kinek kezében van a sorsom s életem,

A hála mindig, mindenért Övé legyen!

Az ősz ajándéka

Érzem már az őszt minden porcikámban,

Bele remeg szemem színes világába,

Fák lombja közül a lusta napsugarak,

Fázós arcomra mosolyt kacsintanak.

Fák lombja közül kandikál a Nap,

Deres földek fölé vonakodva halad,

Duzzogva tűnik el a köd hűs foszlánya,

Fűszálon harmatot ott hagy magára.

Fák ága termését földre hullajtja,

Őszi virág szirmát lassan nyitogatja,

Koppanva ér földre gesztenye, dió, makk,

Tolvaj módra lesik éhes madarak .

Felébred az erdő sértődött orcával,

Ide-oda billeg fején koronája,

Álmos zenekarát nyafogva hangolja,

Mégis ez a földnek legszebb dallama.

Folyik az élet itt-ott kanyarogva,

Bandukol az idő furcsán fanyalogva,

Sétálunk mi is követve sorsunkat,

Fogadjuk mi jön néha vonakodva.

Köztünk jár az ősz vígan kacarászva,

Örömmel osztja szét kincsét nem sajnálva,

Hangjai, színei akár egy varázslat,

Ajándékba adja az ősz a világnak!

Őszi gyűjtögetés

Beköszöntött az ősz, ellopva a nyár melegét, Már festeni kezdett a természet vásznára, s míg színeit keverte esőtől ázva, művészi képeit tárta elénk.

Még hallik a gesztenye és dió koppanása, A kukorica is vénülő szárán van még, némelyik szőlő is a tőkén várja, kései, dércsípte, víg szüretét. És vannak még színesen nyíló virágok, akadnak még néhol zöld levelek is a fán, de séta közben a lépteink alatt, már vastag avarszőnyeg muzsikál. Fáradtan bólintnak kopaszodó ágak, a sok madár is melegebb tájra költözött, békák fázva kuruttyolnak a parton, és varjak kárognak fejünk fölött. A fázós reggelen friss kávé illata, a tejsűrű ködnek titkait idézi meg, s mi tornácon ülünk plédbe takarva, a csipkés felhők sóhaja alatt. Itt az idő, hogy lelkünk csűrébe rakjuk, Ami szép volt, mi éltető és ami vidám, Emléket tegyünk a polcokra sorba, s engedjük, hadd érlelje zamatát. Csurranjon a negédes mosoly üvegbe, csuporból is érezzen ábrándos illata, szögre akasztva ott várjon az érzés, hordókba pezsegjen jókedv szaga. Legyen hely bőven, ne vesszen kárba semmi, Mi életet lehel az elme kies helyén, Ne maradjon ki, mi érték és kell még, ha hozzánk becsönget bús feledés.

Ne hagyjuk hátra, ami éberen őrzi, az elmúlt hónapok megmaradt lábnyomait, jeleket hagyva, hogy erőre kapjunk, ha zord napok űzik öröm fényeit.

Ősz (én)

Végtelen tükréből mélázott rám, Fürkészve álom ez vagy valóság, Szédítő távolból jöttél közel, Mégsem értelek el.

Szemében felhős mosoly ragyogott, Hullatva negédes, hűs harmatot, Bódító cseppek csaltak még tovább, Mégsem értem hozzád.

Lelkében elhagyott öröm-szirom, Kutatva fűszál közt új illatot, Ámító színekből csapdát tettél, Mégsem értettem én.

Szívében sötétlő lombok alatt, Lopózva érkezik éjjel a Nap, Vakító fényéből kilépsz elém, Talán ez vagyok én.

Változó ősz

A sárguló lombok alatt visz az élet, A szunnyadó víz tükrén csillog a táj, A hideg szél duzzogva regél a ködben, Mint céltalan kavargó időfutár.

A lehulló levelek reménye festett, A végtelen vásznára szín orgiát, A természet ásítva nézett a fénybe, Mint halkuló cseppek egy szentély falán.

A vaksötét éjjel már holdfényben lépked, A tündöklő álom most erény-palást, A hajnal szitálva deret hint a földre, Mint örlődő napok az idő malmán.

A múltunknak így leszünk védtelen őre, A végzetünk síkján lel ránk a halál, Az emlékek nekem még jövőt mesélnek, Mint lüktető ritmusnak a lélektánc.

A sárguló lombok alatt visz az élet, A végtelen vásznára szín orgiát, A hajnal szitálva deret hint a földre, Mint változó élet az idő malmán.

Ősz álom

Hűvös széllel bújik a kalapomba kúszik a kabátomba ruhátlan. Hív az erdő fák lombján lusta fényhez lehulló falevélhez

vendégnek. Ásít a napfény pók didereg, virág szirma búcsút vesz. Eső cseppje függöny a kopasz ágon, csipke az avar ágyon fagyot hoz.

Termés hullik koppan a hideg földre koppint a madár csőre szemezve. Érett nektár csurran az édes zamat surran az ízek alatt harmatban. Rozsda levélen pír kesereg alvó ágon csókot les. Bársony fátyol libben az éj-paláston lobban a lélek-tájon álmot hoz.

Nyári őszköszöntő

Aranyszínekkel búcsúzik a nyár, Fáradt fényeiben az ősz hazatalál. Tétován integet a meleg, a napsugár, De csodát hoz színeivel az elmúlás. És mennyi érzést, mennyi kérdést, Mennyi-mennyi változást, Lehet-e szebb, mint elengedni, Hadd menjen békén tovább. Lassú léptekkel elköszön a nyár, Lábnyomába lépve az ősz már köztünk jár. Bágyadt pillantással néz a virág, a határ, De csodát hoz csókjaival a megnyugvás. És mennyi féltést, mennyi kérést, Mennyi-mennyi áldomást, Lehet-e szebb, mint megengedni, Hadd találjon csendben ránk. Kedves hangokkal tovaszáll a nyár, Visszhangjában az ősz énekli bús dalát, Más tájra költöznek a fecskék, a vadkacsák, De csodát hoz könnyeivel a változás. És mennyi élményt, mennyi pezsgést, Mennyi-mennyi álmodást, Lehet-e szebb, mint beengedni Bársonyos ősz dallamát...

Szívem őszi dallama

Nézd mennyi színben pompázik az ősz, miközben köröttünk egyre sűrűbbre nő a köd, s bár fakuló fénnyel ragyog a Nap, sugaraival a Teremtőnek dicsőséget ad.

Nézd mennyi hanggal búcsúzik az ősz, miközben mindenütt egyre szótlanabb lesz a föld, s bár reszkető lombbal hajlong a fa, hulló levéllel a Teremtőnek tisztességet ad.

Nézd mennyi dallammal búcsúzik az ősz, miközben mibennünk egyre szomorúbb nótát költ, s bár eltűnő dallal zenél a szél, harmóniája a Teremtőnek hálát zenél.

Nézd mennyi szépséggel búcsúzik az ősz, miközben köröttünk egyre halványabb jövőt sző, s bár fagyos lehelettel közelít a tél, békéjével a Teremtőjéről áldást mesél.

Nézd mennyi csodával búcsúzik az ősz, miközben mindenütt egyre ridegebb érzést szül, s bár fájó érintéssel távozik a fény, pompájával a Teremtőjének hálát regél.

Nézd mennyi áldással búcsúzik az ősz, miközben mibennünk egyre parányibb remény nő, s bár remegve szól szívem őszi dallama, dícséretével a Teremtőjét magasztalja.